Mire felnőttként eljutunk addig, hogy mindent átfogó diagnózisra van szükségünk, ami a pszichés egészségünket, jóllétünket, ami lényünk pszichikai, neurológiai dimenzióit illeti, meglehet, számtalan fájdalmas kudarcon vagyunk már túl. Hosszú hetekké, hónapokká, évekké nyúló terápiák a legkülönbözőbb szakembereknél. Hivatalos és a szakma által esetleg kevésbé elfogadott, elismert önismereti utak. Években mérhető, barátokkal átbeszélgetett éjszakák.

...és az érzés, hogy még mindig nem értjük. Nem értjük az embert, aki visszanéz ránk a fürdőszobai tükörben, a próbafülke, a bár, az étterem, a suli mosdóinak tükréből.

...és itt vagyunk mi, akik kismillió kudarc után sem adtuk fel, mert annyival erősebb bennünk a megértés iránti vágy. Lehet, hogy az életünk nem a vártnak, a reméltnek megfelelően alakult, lehet, hogy egy hozzánk közel álló hatására jutottunk el a diagnosztika iránt való érdeklődésig. Lehet, hogy valamilyen sürgető fizikai vagy épp mentális állapotunkban bekövetkezett változás miatt kezdtünk egyre mélyebben érdeklődni az eltérő idegrendszeri fejlődésről szóló anyagok iránt.

A hasonlóság, hogy a kudarcaink vezettek. Azok az események, melyeket százszor elátkoztunk, bántunk, szégyelltünk. Csakhogy, a kudarc - minden egyes kudarcunk - abban segített, hogy most itt legyünk. Ebben a pillanatban.

A sorsunk néha csak a megfelelő kudarcainkon múlik. S, hogy ezt időben felismerjük-e, az jelenti majd a különbséget. Az utolsó szirmot, a sorsvirággal játszott “szeret-nem szeret” játékban.