Neurodivergensként többször találkozhatunk olyan nehézségekkel, mint időbeli elcsúszások, idővakság és bármi egyéb nehézség, aminek középpontjában az idő és az általa való kényszerű meghatározottság áll.
Különösen nagy kihívást jelentő élmény ez azokban az esetekben, amikor valami számunkra fontos projekten dolgozunk, mégis valahogy mindig megcsúszunk vele. Ha mindezt olyan közegben tesszük, ami tekintettel van atipikus idegrendszerünkre, az felemelő, megerősítő élménnyé válhat. Hadd meséljünk most nagyon röviden egy ilyen történetet!
*
Kezdjük azzal a rövid bevezető kérdéssel, hogy kinek van meg az ágyban fekvő párosos mém, ahol az egyik mindig azt hiszi, hogy a másik az ő legnagyobb félelmére gondol („biztos megcsal”…stb.), a másik mindeközben viszont egy teljesen random szálat pörget magában, kezdve a kedvenc filmjében történtektől, egészen a kvatumfizikai fejtegetésekig. Ha még nem találkoztál volna vele, mutatunk egy példát, s ha már épp az idő körül forog mai történetünk, akkor egy igazán relevánsat:
Most, hogy mindenki képben van, kezdhetjük!
„Oké, akkor 9-kor találkozunk!” „De… már 9 óra 5 perc van”
Itt fulladt nagy nevetésbe egy projektmegbeszélés, ami történetünk mindkét hősének fontos címkével volt megjelölve a fejében, a naptárjában, a prioritáslistájában. Akkor hogyan is jutottunk idáig? Nézzük meg pontokba szedve mi járt az ADHD-s és az AuDHD-s (autista és ADHD-s személy) résztvevő fejében!
Ahhoz, hogy történetünk hősei nagyot nevetve tudtak tovább lépni és egy építő megbeszélés zajlott le ez után parodisztikus indítás után, a következőkre volt szükség:
- Mindketten tisztában vannak saját atipikus működésükkel.
- Korábban már több alkalommal egyeztettek eltérő működésmódjaikról és ezekhez tartozó szükségleteikről.
- Több mint egy éve – nagy vonalakban – de együtt dolgoznak, van előzetes ismeretük a másikról és annak működéséről. Azaz, valamelyest már folyamatban volt az összeszokásuk.
- Mindketten aktívan és folyamatosan önismereti folyamatokban vannak, saját neurodivergenciájukat napról-napra fedezik fel vagy épp fedezik fel újra.
- A neurdivergens/atipikus működést egyikük sem használja pajzsként.
- A hasonló megélések mentén empatizálnak egymással.
- A folyamatos transzparens kommunikáció eddigre megalapozott egy kölcsönös bizalmat, melyben könnyebben kezelhetőek belső monológjaik, félelmeik. Ezekről beszélhetnek nyíltan egymással, nem kell tartaniuk megszégyenítéstől.
Kívánjuk mindenkinek, hogy olyan támogató közegben tölthesse a mindennapokat, ahol a neurodiverzitás okozta kihívásokból új eredmények születnek, épp úgy, mint a most olvasott bejegyzésünk. Így tudunk a citromból ízletes limonádét csinálni!
*
Mely, a neurodivergens személyeknél hatványozottan felmerülő működésmódokról esett szó a cikkben, milyen kulcsszavakra érdemes rákeresned, ha bővebben is érdekel a téma?
