A szemléletünket bemutató posztban már megjelent egyszer ez az idézet, most azonban visszatérnénk rá még egy rövid gondolatsor erejéig, mert a vándorlás motívuma összekapcsolódhat a türelmes, a kíváncsi, a felfedező, a kincskereső - átvitt vagy konkrét értelmű - attitűddel is.

Mennyi regényt, filmet, dalt, egyéb művészeti alkotást ismerünk, ami a vándorlást, az úton levést teszi meg központi témájának? Biztosan fel tudna sorolni mindenki néhányat. És mennyi olyan történetet, legyen az képekkel, zenével vagy szavakkal elmesélt, ahol az út maga a főszereplő, a történet egyértelmű főhőse? Mennyit, ahol érthetővé, átérezhetővé, átélhetővé válik számunkra az a számos formában ismert idézet, amely arról szól, hogy az út maga cél?

Hadd hívjunk meg most néhányat ezek közül a sokatmondó variációk, tanítások közül!

“A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.” - Abraham Johannes Muste

“Amit a cél elérésével kapunk, közel sem olyan fontos, mint amivé válunk, amíg azt elérjük.” - Zig Ziglar

“Érdekes, hogy milyen sokat gondolkodik az ember, amíg úton van. És milyen keveset, mihelyt megérkezik.” - Erich Maria Remarque

“A cél, (...) sokszor maga az út, de csak ha nem céltalan; s minden célból, ha valóban cél volt, mindig új út vezet tovább.” - Rónay György

*

Használjuk ezeket az idézeteket azon az úton, amire a diagnosztikai folyamattal lépünk rá. Mert minden utazás elengedhetetlen kelléke egy jó tájoló. És ez a négy mondat, ha úgy tetszik lehet a mi négy sarokpontunk, északunk, delünk, keletünk és nyugatunk. Hozzájuk igazítva utazásunkat feltárulhat egy egészen új horizont.

Emberek pszichés, érzelmi jóllétének egy fontos szeletét a kezünkben tartani komoly felelősség. Olyan feladat, küldetés, ügy - kinek-kinek hogyan megfoghatóbb -, amely esetében elengedhetetlenek a szabályok, az etikai kódex, a pontosság, az alaposság, a türelem.

A türelem különösképp, mivel - főleg a jelen korban - sokszor érezhetjük, hogy “szorít az idő”, hogy “már rég ott kéne tartanunk”, jelentsen ez az “ott” helyet, státuszt, egy elképzelt képet, amit talán nem is mi festettünk magunknak magunkról. A diagnosztikai folyamat természetéből adódóan relatív lassú, akár hónapokat is igénybe vehet. De ismerünk bármilyen, általunk sikeresnek tekintett projektet, alkotást, embert, aki szinte “egy csapásra” érte el, amit elérni kívánt?

Szakemberként a türelmesség azt jelenti, nyitottak maradunk és mindig képesek vagyunk

meghallani, amikor a hozzánk forduló fájdalomból, szenvedésnyomás alatt állva beszél. Kliensként a türelem azt jelenti: itt a lehetőség, hogy azzal a türelemmel forduljak magam felé, ahogyan egész életemben szerettem volna, hogy viseltessenek irántam. A türelem egy diagnosztika esetén kitartást is jelent. Odaszánást, saját magunk által választott fegyelmezettséget. A türelem azt jelent(het)i, most tanulok valami újat magamról és ennek hagyok időt, mert tudom, hogy saját elhatározásomból, magamért dolgozok. Ezúttal senki nem gyakorol rám külső nyomást.

Aki “emberezik”, annak szükséges kialakítania, kifejlesztenie egy, de leginkább több plusz antennát, amivel képes igazán mélyen ráhangolódni a mindenkori másikra. Olyan antennákat, amelyekkel az értő és segíteni szándékozó figyelem terét képes akár másodpercek alatt létrehozni.

Ebben a térben rengeteg érzelem mozog, nem ritka, hogy rendkívül fájdalmasak is. Ahhoz pedig, hogy ez kezelhető legyen, mind a szakemberek, mind a hozzájuk fordulók részéről, - kinek-kinek a folyamat által megkívánt szinten - komoly felkészültséget és a diagnosztika kereteihez való elszánt és egyenes hozzáállást igényel.

Mi a NeuroHarmoniánál ezért is törekszünk arra, hogy kommunikációnk minél tisztább és átláthatóbb legyen, emiatt készítünk alapos, színkódolt költségvetési tervezetet személyre szabottan minden megkeresés esetén és emiatt hangsúlyozzuk azt az aprónak tűnő, mégis annál fontosabb kérést is, hogy a hozzánk fordulók az info@neuroharmonia.hu címen keressenek minket.

Felnőttként egy olyan felnőtt-felnőtt interakcióban, amelyet a diagnosztikai folyamat jelent, lehetőségünk nyílik pozitív tapasztalatot szerezni az egészséges, partneri kapcsolódásról. Arról, hogy a keretek és szabályok milyen formát öltenek, mikor értünk alkalmazzák őket, velünk együtt és mindez minket segít. Jól kivehető ellentétben áll egy ilyen attitűddel zajló folyamat azzal, amikor valaha, valakik korlátozó normaként kényszerítettek ránk szabályokat, vélt vagy valós etikai kódexet, a felelősség nevében hárítást, elhagyást, parentifikációt és még sorolhatnánk mi mindennel találkozunk klienseink történeteiben.

Arra törekszünk, hogy aki hozzánk fordul, annak segítsünk újraírni a “felelősség”, a “szabályok”, a “keretek”, a “határok”, a “türelem” szavakhoz fűződő, egy életen át gyűjtött negatív élmény,- és tapasztalat csomagot is. Abban bízunk, hogy közös erővel, elszánással, tiszta kommunikációval és kölcsönösen szeretetteli hozzáállással segíthetünk ebben is a diagnosztikai folyamat során.

*

Ha szívesen olvasnál szakembereinkről, motivációjukról és személyes hitvallásukról, megtalálod bemutatkozásaik rövid összefoglalóját Instagram oldalunkon, a "Szakembereink" történetfül alatt!

Ma olyan megváltozott közegben élünk, ahol az utcán a tizenévesek arról beszélnek, nem akarnak “traumabondingolni”. A pszichológiai terminusok beszivárogtak a hétköznapokba és elkezdtek szlenggé válni. Az “önismeretezés” az új “spiri”, számtalan coach kínálja szolgáltatásait és újabb virágzását éli a new age.

Ma önmagunkba fektetni, magunkkal foglalkozni lassan már nem kiváltság, “bolondéria”, “úri huncutság” hanem kötelesség és egyre szélesebb körben elfogadott, hogy: saját, jól felfogott érdekünk. Ugyanakkor a felszaporodott lehetőségek miatt, a globális falu-jelenség hatására, ahol egyetlen kattintásnyira vagyunk a legújabb trendektől, a biztonság, főképp a megszerezhető információk hitelességét illető... nos, ez már nehezítő körülmény az utazásunk során. Mert pontosan hol, hogyan és miként is lehetnénk biztonságban? Hogyan győződhetünk meg arról, hogy egy információ hiteles és biztonságos?

Szerencsés esetben “első” életünkben összegyűjtünk annyi ismeretet, amennyivel a másodikban, a ráébredés utániban nagyobb biztonsággal igazodunk el az információk végtelenjében és amelyben iránytűnk a transzparencia és a buborékunkon kívüli ismeretgyűjtő kiruccanások.

Annak, aki gyerekként nem élhette, tanulhatta meg, mit jelent érzelmileg, pszichésen, fizikálisan biztonságban lenni, ma cseppet sincs könnyű dolga. Sokkal több lehetőség, sokkal több választás, sokkal több meghozandó döntés vár rá, áll előtte.

Azonban a számunkra egészségeset és hosszútávú jóllétet biztosítót választani, az ebbe az irányba történő döntéseket meghozni akkor válunk képessé, amikor eljutunk odáig, hogy rendelkezésünkre áll egy térkép, egy útikönyv, egy használati utasítás. 

Neurodivergensként - főleg diagnosztizálatlanul élőként - sokszor érezhetjük, hogy egy olyan játékot játszunk, amihez csak mi nem kaptunk útmutatót. A diagnosztikai folyamat ebben segít. Az útmutató megszerzésében. Abban, hogy egy kis buborékban modellezzük a biztonságos közeget, amelyet az útmutató birtokában és a diagnosztikai folyamatot követő munka elvégzésével a klienseink - reményeink szerint - önmaguk is képesek lesznek megteremteni a “második életükben”, ami a folyamattal veszi kezdetét.

*

Amennyiben szívesen olvasnál tőlünk, rólunk többet, szeretettel ajánljuk figyelmedbe Instagram oldalunkat, ahol eddigi megjelenéseinket, friss eseményeinket és egyéb érdekes és hasznos dolgokat is összegyűjtöttünk!

(Az oldal folyamatosan bővül.)

Elindulni azon az úton, amit egy diagnosztikai folyamat jelent...kicsit hasonlít talán ahhoz, mint amikor Dorothy házát felkapja a forgószél és Kansas elszáll alóla. Azonban a helyre, ahová kerül, nem egyedül jut el, hiszen vele van Toto kutya és Csodaországban is hamar barátokra, társakra és egy kvázi tündérkeresztanyára lel. Vagyis, bár az addigi élete véget ér, egyáltalán nem marad sem egyedül, sem biztonságos, megtartó közeg nélkül.

Drámaian hangzik ez az “addigi élete véget ér”- dolog... Sokszor halljuk azt az idézetet is: “A második életed akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egy van” vagy azt: “Ez a hátralévő életed első napja”. Talán mégis, mindenki életében akad legalább egy-két olyan pillanat, amikor ezeknek a párnára varrható, közhelyesnek tűnő idézeteknek igazi mélységet adnak a hétköznapok történései.

Mert, miként a hőstettekre sem lehet mindig felkészülni - ahogy Viktor Pelevin írja -, úgy arra sem, hogy egyszer csak felfedezzük, elkezdődött a második életünk. Mert eddig a lépésig egészen egyszerű, hétköznapi cselekvések juttatnak el. Egyik láb a másik után, egyik nap a másik után. Mert így épül fel minden nagy dolog. Így jutunk el addig is, hogy egyszerre felismerjük: a forgószél elkapott és mi már rég elhagytuk Kansast.

Az utazás során fontos, hogy felidézzünk még olyan, mára már szintén közhellyé csépelt mondatokat, mint: “Az út maga a cél”. Mert mik is a közhelyek? Unásig ismételgetett igazságok. Olyan igazságok, amikhez érdemes megtalálni a saját kapcsolódási, belépési pontunkat.

Szóval, “csak” utazzunk. Próbáljuk kerülni a sürgetést, a türelmetlenséget. Ez újabb gyakorlat lehet, újabb újratanulás: ha azt a türelmet tudjuk adni magunknak, de legalábbis próbáljuk gyakorolni magunk és a diagnosztikai folyamatunk haladása felé, amit felénk ritkán, esetleg soha nem gyakoroltak azok, akiktől a legnagyobb szükségünk lett volna rá.

Ebben is segítenek szakembereink, akik kísérőid lesznek a “sárgaköves úton”. Türelemmel, elfogadással, értő figyelemmel és egy megtartó, támogató közeg megteremtésével ott, ahová belépni készülsz. Egy helyen, ami egyszerre horgonyoz nagyon is a térben és az időben - ki érezné ezt sokszor fájóbban, mint egy későn diagnosztizált neurodivergens -, mégis, egyszerre egy olyan valóságszakaszban, ami időtlen.

Időtlen, mert határidőkhöz nem köthető, bár jól látható keretei vannak. Időtlen, mert soha nincs már “mi lett volna ha” vagy különféle “lehetnékek”, de mindig elérhetünk “a megfelelő pillantig”. Időtlen, mert a magunkkal való mély, tisztánlátásra és tiszta szándékokra, önmagunk építésére épülő életszakasz nem köthető semmilyen hétköznapi módon mérhető időhöz.

Ez egy állapot, ami sosem állapodik meg. Ideális esetben folyamatos jelenné teszi az életünket. Folyamatos jelenlétté adott térben, adott időben, adott helyen. Az itt és mostban.

*

Korábbi, kapcsolódó cikkeink itt ( A diagnózis után), itt (Csak egy életed van, ne add másnak), itt (Egy kilens naplójából) és itt (Hasonlat a diagnosztikus folyamatra) találhatók meg.

A neurodivergens spektrumon létezést sokan sokféleképp írják le. Mi most a kaleidoszkóp képhez horgonyozzuk le ezt a rövid posztot. Ez viszont nem jelenti azt, hogy minden neurodivergens személy megélésére érvényes lenne a kép! Számos találó hasonlatot lelhetünk fel a különböző beszámolókban, online felületeken való megosztásokban. Ezekhez szeretnénk hozzátenni, hátha valaki épp ebben talál rá a számára jól megfogalmazottra.

Tehát, a kaleidoszkóp...

Gyerekként szinte mindenki kíváncsi csodálkozással tekint erre a játékra, amibe belepillantva végtelen miniatűr univerzumok bontakoznak ki egyetlen apró változtatás, kézmozdulat nyomán. Viszont hosszan játszani vagy gyorsan pörgetni egy kaleidoszkópot... nem ritka, hogy émelygéshez vezet. 

Azonban, aki neurodivergens aggyal él, az nem tud kiszállni ebből a folyton változó univerzumból. Főleg, ha azt sem tudja, pontosan mi zajlik körülötte. Ott áll a tükörterem közepén és minden felületben valaki más képe köszön vissza: a zárkózott, magányos farkas, a kissé tétova, kedves arc, a selfie bajnok, aki a digitális felületen keresztül már-már meglepően nyitott, a gamer, aki a játékaiba merül, a szorongó, túlgondoló vagy épp az, aki folyton elveszettnek érzi magát és nem érti, miért.

Megeshet, hogy ezek az alteregók teljes ellentmondásban állnak egymással, ráadásul minden apró változtatással újabb verzióik jönnek létre, míg a magszemélyiséghez való út, kapcsolódás egyre lehetetlenebbnek tűnik.

Néhányaknak egy megfelelően megalapozott diagnózis így akár második születésnappá is válhat. Amikor végre leáll a pörgés és a káosz kitisztul, amikor sikerül elengedni a kaleidoszkópot és realizálni, hogy már nem a közepében vagyunk, mint a foglyai, hanem a mi kezünkben van és csak egy egyszerű játékszer, ami mindig is volt. Többé nem passzív elszenvedői vagyunk a helyzetünknek. 

Egy diagnózis birtokában megélhetjük azt, hogy csak akkor vesszük a kezünkbe a kaleidoszkópot, amikor nekünk örömet okoz. És csak addig nézünk bele, amíg képesek vagyunk őszintén gyönyörködni a képekben.

Mire felnőttként eljutunk addig, hogy mindent átfogó diagnózisra van szükségünk, ami a pszichés egészségünket, jóllétünket, ami lényünk pszichikai, neurológiai dimenzióit illeti, meglehet, számtalan fájdalmas kudarcon vagyunk már túl. Hosszú hetekké, hónapokká, évekké nyúló terápiák a legkülönbözőbb szakembereknél. Hivatalos és a szakma által esetleg kevésbé elfogadott, elismert önismereti utak. Években mérhető, barátokkal átbeszélgetett éjszakák.

...és az érzés, hogy még mindig nem értjük. Nem értjük az embert, aki visszanéz ránk a fürdőszobai tükörben, a próbafülke, a bár, az étterem, a suli mosdóinak tükréből.

...és itt vagyunk mi, akik kismillió kudarc után sem adtuk fel, mert annyival erősebb bennünk a megértés iránti vágy. Lehet, hogy az életünk nem a vártnak, a reméltnek megfelelően alakult, lehet, hogy egy hozzánk közel álló hatására jutottunk el a diagnosztika iránt való érdeklődésig. Lehet, hogy valamilyen sürgető fizikai vagy épp mentális állapotunkban bekövetkezett változás miatt kezdtünk egyre mélyebben érdeklődni az eltérő idegrendszeri fejlődésről szóló anyagok iránt.

A hasonlóság, hogy a kudarcaink vezettek. Azok az események, melyeket százszor elátkoztunk, bántunk, szégyelltünk. Csakhogy, a kudarc - minden egyes kudarcunk - abban segített, hogy most itt legyünk. Ebben a pillanatban.

A sorsunk néha csak a megfelelő kudarcainkon múlik. S, hogy ezt időben felismerjük-e, az jelenti majd a különbséget. Az utolsó szirmot, a sorsvirággal játszott “szeret-nem szeret” játékban.

...ne add egy autopilóta üzemmódban leélt életútnak, a megszokásoknak, az #illikeknek, a #márkésőknek. Mert a tiéd és egy megalapozott, részletes diagnózis után esélyed lehet megismerni azt az embert, akiről olyan régóta sejtetted, hogy ott van belül, csak valamiért nem éred el.

Most itt van a kincskereső térkép, amivel eljuthattok egymáshoz! És ez egy olyan utazás lesz, aminek a végén a legigazibb és legizgalmasabb kincs vár: a teljes önmagad, egy integrálható egész, azokból a részekből, amiket egészen eddig nem értettél, nem tudtál hova tenni.

A diagnózis, önmagunk diagnosztizáltatásának felelőssége épp ebben is rejlik: hogy beleállunk az “unmasking” folyamatba, az élethosszig tartó tanulás egy újabb fókuszált fázisába. Egy olyan fázisba, amit már tudatosan és minden tényezőt ismerve, mi magunk választottunk, aminél végre pontosan képesek vagyunk kalibrálni a fókuszt.

A diagnózis utáni munka gyásszal is járhat. Olyan felismerésekkel, “rájövésekkel”, amik fájdalmasak lehetnek. A düh, a kétségbeesés, a harag és bármilyen egyéb nehéz érzés mind a legnagyobb rendben van. Felnőttként, saját erőből eljutni eddig a válaszig... ez komolyan embert próbáló megmérettetés.

Lehet, hogy többször félrediagnosztizáltak, mire idáig eljutottál. És ez, még csak a jéghegy csúcsa, ha felnőttként diagnózisra eljutó neurodivergensekről beszélünk. Nem ritka, hogy bullying áldozata voltál az iskolás éveidben és/vagy más atrocitások értek. Hogy “valahogy mindig olyan más” voltál. Hogy, emiatt vagy kevesebbet vagy jóval többet kaptál a külvilágból. Jóval kevesebb megértést, empátiát és jóval több feldolgozandó ingert. Az érzést, hogy az életed valahogy nem egészen a tiéd.

A diagnózis után világossá válik, hogy olyan új helyre jutottál el, ahol véget ér a rémisztő és kaotikus útvesztő és egy barátságosabb, felismerhető labirintus veszi át a helyét. Nüansznyi különbség, de az útvesztő és a labirintus mégis, nagyon mások. Az egyik lényege - nomen est omen -, hogy soha ne találj ki belőle, a másiké, hogy eljuss a közepébe. Mert minden út, minden körülmény arrafelé segít. A közép, a közeped felé. Oda, ahol már pontosan tudod: a te életed a tiéd és soha többé nem adod oda másnak.

Hogy gondolkozunk az eltérő idegrendszeri fejlődésmenetről? Más néven az atipikus idegrendszeri fejlődésről? Ami az elmúlt évtizedekben normaként felállított fejlődési rendszertől eltérő fejlődési út?

A köznyelvben sokszor így találkozhatsz vele: “abnormális”, “fura”, “antiszoc”, "arrogáns", "neveletlen", "nyomulós", "kontrollmániás" és még sorolhatnánk a szinonimákat, melyeket a megfelelő ismeretek hiánya hívott életre. A NeuroHarmónia minden kollégája annak szenteli magát itteni munkája során, hogy az olyan embereken, családokon segíthessen, akik túl sokszor találkoztak ezekkel a jelzőkkel.

Hisszük, hogy ami más az nem rémisztő és elutasítandó, hanem kíváncsiságra, együttérzésre, megismerésre, befogadói horizontunk tágítására hívó jelenség.

Ahogy a világunk, világképünk egyre rétegzettebbé válik, úgy merülnek fel egyre újabb és újabb utak, választások az életünk minden területén. Egyre több lehetőségünk van nyitni a mélyebb megértés, megismerés felé. Az ezzel az attitűddel való munkálkodás pedig olyasmi, amit mi, a Központ csapata elsődleges célunkként határoztunk meg.

Ha hozzánk fordulsz, abban fogunk Neked segíteni, hogy jobban érthesd önmagad, a szűkebb és tágabb
környezeted, az utad, ami idáig elvezetett. Azon leszünk, hogy segítsünk új nézőpontokat találni, meglelni a te
személyes valóságtérképedet.

Azon leszünk, hogy mélységet adjunk annak a szeretett Tolkien idézetnek:

“Nem mindenki elveszett, aki vándorol.”

Korábban írtuk!