A neurodivergens spektrumon létezést sokan sokféleképp írják le. Mi most a kaleidoszkóp képhez horgonyozzuk le ezt a rövid posztot. Ez viszont nem jelenti azt, hogy minden neurodivergens személy megélésére érvényes lenne a kép! Számos találó hasonlatot lelhetünk fel a különböző beszámolókban, online felületeken való megosztásokban. Ezekhez szeretnénk hozzátenni, hátha valaki épp ebben talál rá a számára jól megfogalmazottra.

Tehát, a kaleidoszkóp...

Gyerekként szinte mindenki kíváncsi csodálkozással tekint erre a játékra, amibe belepillantva végtelen miniatűr univerzumok bontakoznak ki egyetlen apró változtatás, kézmozdulat nyomán. Viszont hosszan játszani vagy gyorsan pörgetni egy kaleidoszkópot... nem ritka, hogy émelygéshez vezet. 

Azonban, aki neurodivergens aggyal él, az nem tud kiszállni ebből a folyton változó univerzumból. Főleg, ha azt sem tudja, pontosan mi zajlik körülötte. Ott áll a tükörterem közepén és minden felületben valaki más képe köszön vissza: a zárkózott, magányos farkas, a kissé tétova, kedves arc, a selfie bajnok, aki a digitális felületen keresztül már-már meglepően nyitott, a gamer, aki a játékaiba merül, a szorongó, túlgondoló vagy épp az, aki folyton elveszettnek érzi magát és nem érti, miért.

Megeshet, hogy ezek az alteregók teljes ellentmondásban állnak egymással, ráadásul minden apró változtatással újabb verzióik jönnek létre, míg a magszemélyiséghez való út, kapcsolódás egyre lehetetlenebbnek tűnik.

Néhányaknak egy megfelelően megalapozott diagnózis így akár második születésnappá is válhat. Amikor végre leáll a pörgés és a káosz kitisztul, amikor sikerül elengedni a kaleidoszkópot és realizálni, hogy már nem a közepében vagyunk, mint a foglyai, hanem a mi kezünkben van és csak egy egyszerű játékszer, ami mindig is volt. Többé nem passzív elszenvedői vagyunk a helyzetünknek. 

Egy diagnózis birtokában megélhetjük azt, hogy csak akkor vesszük a kezünkbe a kaleidoszkópot, amikor nekünk örömet okoz. És csak addig nézünk bele, amíg képesek vagyunk őszintén gyönyörködni a képekben.