Elindulni azon az úton, amit egy diagnosztikai folyamat jelent...kicsit hasonlít talán ahhoz, mint amikor Dorothy házát felkapja a forgószél és Kansas elszáll alóla. Azonban a helyre, ahová kerül, nem egyedül jut el, hiszen vele van Toto kutya és Csodaországban is hamar barátokra, társakra és egy kvázi tündérkeresztanyára lel. Vagyis, bár az addigi élete véget ér, egyáltalán nem marad sem egyedül, sem biztonságos, megtartó közeg nélkül.
Drámaian hangzik ez az “addigi élete véget ér”- dolog... Sokszor halljuk azt az idézetet is: “A második életed akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egy van” vagy azt: “Ez a hátralévő életed első napja”. Talán mégis, mindenki életében akad legalább egy-két olyan pillanat, amikor ezeknek a párnára varrható, közhelyesnek tűnő idézeteknek igazi mélységet adnak a hétköznapok történései.
Mert, miként a hőstettekre sem lehet mindig felkészülni - ahogy Viktor Pelevin írja -, úgy arra sem, hogy egyszer csak felfedezzük, elkezdődött a második életünk. Mert eddig a lépésig egészen egyszerű, hétköznapi cselekvések juttatnak el. Egyik láb a másik után, egyik nap a másik után. Mert így épül fel minden nagy dolog. Így jutunk el addig is, hogy egyszerre felismerjük: a forgószél elkapott és mi már rég elhagytuk Kansast.
Az utazás során fontos, hogy felidézzünk még olyan, mára már szintén közhellyé csépelt mondatokat, mint: “Az út maga a cél”. Mert mik is a közhelyek? Unásig ismételgetett igazságok. Olyan igazságok, amikhez érdemes megtalálni a saját kapcsolódási, belépési pontunkat.
Szóval, “csak” utazzunk. Próbáljuk kerülni a sürgetést, a türelmetlenséget. Ez újabb gyakorlat lehet, újabb újratanulás: ha azt a türelmet tudjuk adni magunknak, de legalábbis próbáljuk gyakorolni magunk és a diagnosztikai folyamatunk haladása felé, amit felénk ritkán, esetleg soha nem gyakoroltak azok, akiktől a legnagyobb szükségünk lett volna rá.
Ebben is segítenek szakembereink, akik kísérőid lesznek a “sárgaköves úton”. Türelemmel, elfogadással, értő figyelemmel és egy megtartó, támogató közeg megteremtésével ott, ahová belépni készülsz. Egy helyen, ami egyszerre horgonyoz nagyon is a térben és az időben - ki érezné ezt sokszor fájóbban, mint egy későn diagnosztizált neurodivergens -, mégis, egyszerre egy olyan valóságszakaszban, ami időtlen.
Időtlen, mert határidőkhöz nem köthető, bár jól látható keretei vannak. Időtlen, mert soha nincs már “mi lett volna ha” vagy különféle “lehetnékek”, de mindig elérhetünk “a megfelelő pillantig”. Időtlen, mert a magunkkal való mély, tisztánlátásra és tiszta szándékokra, önmagunk építésére épülő életszakasz nem köthető semmilyen hétköznapi módon mérhető időhöz.
Ez egy állapot, ami sosem állapodik meg. Ideális esetben folyamatos jelenné teszi az életünket. Folyamatos jelenlétté adott térben, adott időben, adott helyen. Az itt és mostban.
*
Korábbi, kapcsolódó cikkeink itt ( A diagnózis után), itt (Csak egy életed van, ne add másnak), itt (Egy kilens naplójából) és itt (Hasonlat a diagnosztikus folyamatra) találhatók meg.
