Bambusz I Tóth Réka Ágnes

Ugyanaz a kakas minden éjfélkor.
Valószínűleg a kék volt még éjjel is
olyan megtévesztő, mint egy időben
feladott képeslap: legyőz távolságot,
átaludt estéket, fel nem kapcsolt
lámpát. Centiket, amikkel másokat
kötsz össze nem létező emlékeiddel.
Felveszed a sötét légzési ritmusát, félni
a szabályos levegővételtől később kezdesz,
ez határoz meg mostantól, ne rontsd el.
Téveszteni annyi, mint felejteni. Akkor
engedsz ki, amikor a fekete ablakba
benyújtózik egy pálmafa. Mindig fúj
a szél benned, a csendesebb időszakokban
olvasni próbálsz, de a parton úgy erősödik
fel lépteidre a vihar, hogy nem mered kinyitni
a szád. Ott vár az a hang, ami még túl nagy,
de egyszer jó lesz rád.

*

A vers a szerző 2022-ben megjelent, Ultraibolya című első verseskötetéből való. Az utolsó sorokkal Réka egy instagram posztjában találkoztam, még a kötet megjelenése előtt. Mélyen megrendített. Az a fajta élmény volt, amire azt mondhatjuk: “szívbemarkoló”. Egy többé-kevésbé alexitímiás* ADHD-s autistának nem mindig könnyű felismerni, azonosítani az érzelmeket, így a mai napig sem vagyok biztos benne, hogy  a “szívbemarkoló” a helyes nyelvi jel, amivel dekódolhatom az érzés és testérzet csomagot, amit a vers sorainak olvasása okozott bennem. De saját életemben ez tűnik a leghelyesebb kódnak azóta is, így maradok ennél.

Amikor a diagnózis utáni hetekben a gyászfeldolgozás különböző lehetőségeit kutattam, rábukkantam Dr. Sarungi Emőke előadására. Nekem ez volt az egyik legnagyobb segítségem. Olyan megközelítésből beszélt a gyászfolyamatokról, amivel korábban még nem találkoztam. Tény, hogy a diagnózisomat megelőzően ennyire mélyen nem is foglalkoztatott a gyász kérdése (pedig fontos lett volna, mert értek meghatározó veszteségek). Minden esetre, ez az előadás elég hosszú időn keresztül végtelenre állítva ment a háttérben, mikor csak megtehettem, hogy a figyelmem egy részét erre fordítsam.

Segített mélyebben megérteni, hogy egy felnőttként megkapott diagnózishoz is természetes módon tartozik egy sajátos gyászfolyamat. Validálta számomra, hogy nem csak felszabadultságot és megérkezés élményt élek át, de nagyon súlyos veszteség-élményeim is vannak.

Itt muszáj megjegyeznem - szintén az alexitímia miatt -, hogy a mai napig is, amikor érzelmekről írok, vagy arról, hogy ezt vagy azt éltem át, azonnal nyílik egy párhuzamos vágány a rendszeremben, ami végtelenítve vizsgálja, hogy vajon a helyes kifejezést használtam-e, hogy biztosan azt érzem-e, hogy az olvasó, a hallgató, a kommunikációs vonal másik végén lévő befogadó számára a helyes módon közvetítettem-e magamat.

A mai napig sem vagyok teljes mértékben tisztában az érzéseimmel és, hogy amit érzek, arra a neurotipikus világ kódrendszere szerinti helyes/megfelelő kifejezést alkalmazom-e. Azért írom ezt le, mert, ha Te, aki olvasod, legyél bár alexitímiás gyermek szülője vagy magad is későn diagnosztizált neurodivergens személy, tudd, nem vagy egyedül a helyzettel. S, ha szülőként olvasod, legyen egy plusz ablaknyi rálátásod arra, milyen egy alexitímiával küszködő - bár ép intellektusú - autista belsőnézetes megélése erről. Az érzelmek, amik sokaknak annyira egyértelműek, számunkra rengeteg nehézséget képesek okozni.

Az érzelmek dekódolásának és kifejezésének nehézsége az egyik legkomolyabb nehézség, amivel én például gyermekkorom óta küzdök. Egy ideje extra “használati utasítással” igyekszem ezt megkönnyíteni, ha új emberekkel ismerkedem. Konkrétan elmondom, nem biztos, hogy megfelelően tudom értelmezni a hanghordozásukat, a gesztusaikat, a mimikájukat és kérem őket, ha tehetik, igazolják vissza, jól értettem-e. Ez persze újabb nehezítés, hiszen az emberek sokszor NEM AKARJÁK elmondani, valójában mit akartak közvetíteni. Máskor nem is látnak rá saját magukra. Túl sok faktor ez egy autistának, aki ennyi feldolgozhatatlan és bizonytalan információ hatására vagy épp súlya alatt könnyen előfordulhat, hogy bezárkózik.

Messzire vitt ez a kitekintés, mégis hozzátartozik az elgyászolandó dolgokhoz...

El kell gyászolnom azt az igényemet, hogy könnyedén illeszkedhessek emberekhez, társaságokhoz, a külvilághoz. Mélyen át kell éreznem, megértenem és elfogadnom, hogy komoly nehézséget okoz az állapotom miatt a kapcsolódás.

És minél idősebb vagyok, annál nehezebb az un-learning, az újra tanulás, a régi minták levetkőzése is, vagy az, hogy sebezhetővé téve magamat, egyenesen kommunikáljam ezt a hiányosságomat. Mivel, ez által még inkább a külvilág kétes jóindulatára és őszinteségére kell hagyatkoznom. Bíznom kell azokban, akikhez bármilyen okból és módon kapcsolódni szeretnék. Új alapot kell találnom ahhoz, hogy ezt a bizalmat képes legyek megelőlegezni. És, csak remélhetem, hogy a gyászfolyamat közben rájövök arra is, hogyan, honnan varázsolhatom elő, építhetem fel ezt magamban.

Ez az, ami mentén Tóth Réka Ágnes soraihoz kapcsolódom. Ez az a hang, ami - remélem - ott vár rám valahol, a hang, “ami még túl nagy, de egyszer jó lesz” rám. A versbéli "hang"-ot a belső biztonság, a nyugodt magabiztosság és belső erő metaforájának szeretem képzelni. Annak a hangnak, ami biztosít róla, hogy tényleg nem baj, hogy autista és ADHD-s vagyok egy világban, ami az ép intellektusom és a látszatra neurotipikus külső jegyeim miatt továbbra is folyamatosan érvényteleníteni igyekszik. A világban, ahol még mindig sokkal többen vannak azok, akik nem akarják meghallani, hogy az állapotom érvényes, valóságos és, hogy a hétköznapokat illető való megélésem igenis valid és létező megélés, ami megférhet az övék mellett. Amit nem meggyógyítani, megsemmisíteni, invalidálni vagy jelentéktelenebbé tenni kell, félelemből vagy bármilyen egyéb diszkomfortból, amit az okoz, hogy egyáltalán beszélek róla. Ez CSAK EGY ÁLLAPOT, a létezés egy alternatív verziója a spektrumon, ahol egyébként mind elhelyezhetőek vagyunk. 

Nehéz, hogy felnőttként ezt is el kell gyászolni, ha azt a sokat emlegetett ép intellektusomat és az általa biztosított erőforrásokat nem akarom többé maszkolásra felhasználni. Mert nem akarom. De, ha nem a maszkolásra mozgósítom a képességeimet, akkor bizony arra kell fordítanom azt az erőt, hogy igyekezzek edukálni magam körül és viseljem az önfelvállalás sokszor nehéz, fájdalmas következményeit. Nem túl fényes választási lehetőségek ezek. És valójában nem is igazi választás ez egy diagnózis után, amit sok esetben a felnőtt autista személy évtizedekig igyekezett megtalálni. Miután végre kiderült, hogy “mi is van velünk”, már nem akarunk visszabújni a maszkjaink mögé. Sokszor nem is vagyunk rá képesek többé. Persze, nem lehet ezt általánosítani, ki-ki a maga módján dolgozza fel és módosítja - ha és amennyiben - az életét a diagnózis után.

A gyász sokrétű és, ahogyan egy kedves személy elvesztése után, úgy egy személyiségréteg-felépítmény elvesztése(?) után is alattomosan támad a legváratlanabb helyzetekben és irányokból. A karakter, amin évekig dolgoztunk valóban a sajátunk volt? Lehet, hogy úgy építettük fel, mint egy szerepjátékban vagy egy SIMS kalandban? Volt egyáltalán ilyenünk? Mert, persze ez sem törvényszerű. 

Az én esetemben főként a keresés maga volt a stabil mag, ami köré a személyiségszerkezet épült. Talán ez a legpontosabb megfogalmazás. Mások - beszélgetések alapján - konkrétan szerepjátékos minta szerint építettek karaktert. Hogy aztán ezek a karakterek tovább segítenek-e bennünket, az minden esetben egyedi. Hogyha elveszítjük őket, megeshet, hogy az élmény egy konkrét szerettünk elvesztéséhez lesz hasonló. A gyász alattomosan és sok irányból furakszik be a hétköznapjainkba.

Hogy szülőként milyen elgyászolni az elképzelést, hogy tipikus fejlődésű gyerek helyett a tipikus, neurodivergens gyereket nevelünk, ezt sajnos nem tudom, így ezt illetően inkább csak azt remélem, mindaz, amit leírtam nyújt némi kapaszkodót az ilyen helyzetben lévő szülőknek is. Talán segít megvilágítani ezt vagy azt, legjobb esetben egy kis extra együttérzésre kínál alkalmat a gyermekük felé. Remélem. Mert gyerekként, olyan környezetben felnőve, ahol nem ismerték fel, mi történik, ahol nem kaphattam megfelelő támogatást, gyötrelmes volt élni. Egy kisgyerek, legyen bármennyire is ép és/vagy magas az intellektusa és láthatatlan a spektrumállapota, még nem feltétlenül képes kifejezni szabatosan a nehézségeit. Nincs meg a szükséges szókincse, a szükséges ismeretanyaga. Ha egy ilyen gyermek gondviselői megkapják a megfelelő információkat, azt remélem, az sokat segíthet, hogy az állapot felismerhetőbb és könnyebben viselhető legyen. Hogy minél több kisgyerek legyen minél nagyobb érzelmi biztonságban. Hogy minél kevesebbekből váljon későn diagnosztizált a tipikus felnőtt, akinek számos dolgot szükséges elgyászolnia.

-

*Az 1970-es években Peter Sifneos pszichiáternek köszönhetően egy új fogalom bővítette a pszichológiai szakkifejezések körét: az alexitímia. A szó görög eredetű, a-lexithymia, azaz szavak hiánya az érzések leírására. Szokták még úgy is emlegetni, mint az “érzések érzésének képtelensége” vagy “érzelmi analfabétizmus”. A jelenség főbb jellemzői: az érzelmek felismerésének, azonosításának, címkézésének nehézsége és ebből fakadóan az érzelmek kifejezésének nehézsége.