Nagyjából 24 éves korom körül találkoztam Frida Kahloval, abban a bizonyos Salma Hayek főszereplésével készült filmben. Ez még jóval azelőtt volt, hogy Fridát felkapta volna a popkultúra és arcát lépten-nyomon vászontáskákon, gerilla art matricákon, tetkók tömkelegén és kitűzökön láthattuk város- és világszerte. 

Na, nem mintha ez baj lenne, csak…mindig, amikor elmondom, mennyire sokat jelent nekem a festőnő életműve, szükséges hozzátennem - a magam megnyugtatására -, hogy cseppet sem az elmúlt pár évben divatossá vált “fridulás” miatt vált fontossá a számomra. Hogy miért…? Mert több esetben találkoztam azzal a reakcióval, hogy ezt vagy azt “biztosan csak, mert mindenki más is”. És, igen…nos, volt idő, amikor nagyon szerettem volna azt szeretni, amit mindenki más - jó példa erre a miniszoknya és a tangabugyi a 2000es évek elején vagy a sminkelés (utóbbi egész életemben) -, de hol a már akkor is erősen jelenlévő szenzorosságom, hol - ma már világos - autisztikus vagy ADHD-s vonásaim miatt egyáltalán nem tudtam kapcsolódni azokhoz a viselkedési mintákhoz, rajongási fázisokhoz, amikhez #mindenkimás. 

…és, nos ez a szükségtelen önigazolás is egyike maradt azoknak az önsértő mintáknak, amelyeket minden erőmmel igyekszem felülírni és meggyógyítani. Mert, hát…épp Frida Kahlo az egyik azoknak a példaképeimnek, aki - ha hihetünk a róla szóló beszámolóknak és hiteles narrátornak fogadjuk el őt magát - a világért sem magyarázkodott, nem kért folyton bocsánatot a létezéséért és nem érezte, hogy neki kisebbre kéne összehúznia magát. Annyira nem, hogy mára az egész világot körbeéri kinyújtózó szellemi öröksége. És ez szerintem csodálatos. A hatás, amit maga után hagyott. Az erő, amiből még így, évtizedek és országhatárok, sőt kontinensnyi határok távlatából is lehetséges meríteni. 

„Régen azt hittem, én vagyok a legfurcsább ember a földön, de aztán arra gondoltam, hogy csak létezik valaki más is, aki hasonlóan különcnek és tökéletlennek érzi magát, mint én. Elképzelem őt, és az merül fel bennem, hogy valahol ő is most éppen rám gondol.” – így hangzik egész pontosan a mondat, amibe 10 plusz éve kapaszkodom. Ami a mentőövem volt kapcsolati “bénázásaim” során. Legyen szó társkapcsolatokról, barátságokról, szakmai kapcsolatokról vagy mondjuk inkább úgy, bármilyen típusú emberek közti kapcsolódásról, legyen szó digitális vagy analóg formájú, formálisan vagy profán módon zajló kapcsolódásról. 

Reméltem, hogy megtalálom a “különcöket”, akik közé tartozhatok, mivel én magam a spektrumnak egy olyan állapotában létezem, ahol vágyom a valahová tartozás élményére. A kapcsolódásra.

Viszont elég speciális kereteim vannak. Neurotipikus nyelvhasználattal élve mondhatnánk: “magasak az elvárásaim”. De ez nem így van. Azt hiszem, az elvárásaim pont olyanok, amilyenek az elvárások általában: a hasonlóságot keresem, az otthonosság érzetét, a kölcsönös megértését. Reciprocitást - a lehető legtöbb területen. És, mivel az agyam, a hálózatom úgy van huzalozva ahogy, ezért - bár számos különleges “különccel” találkozhattam - az “én különceimmel” csak igen ritkán sikerült.

Ennek pedig az - is - volt az oka, hogy véges-végig diagnózis és megfelelő támogatás nélkül éltem az életem. A traumákkal és a viselkedési sémákkal való foglalkozásig szinte minden szakember eljutott, de az ép intellektus, a számos területen megmutatkozó - legalább fél - tehetség, a magas szinten művelt maszkolás és az összetett, CPTSD-n alapuló traumacsomag, a parentifikált gyermeklélek és a people pleasing a részemről, a tudomány lassan haladása miatti szűkös ismeretek a részükről, nem tette lehetővé, hogy bárkiben felmerüljön: autista és ADHD-s vagyok. Atipikus fejlődésmenetű kisgyerek, kiskamasz, kamasz, fiatal felnőtt, felnőtt nő vagyok.

A lány, aki kicsit fura, de ahhoz nem eléggé, hogy komolyan vegyék, mert elég csak azt mondani: “feltűnési viszketegség”, “elevenség”, “túl sokság”, “szétszórtság”, “dekoncentráltság”, “nem kitartóság”, “túl könnyen feladás” … mintha Harry Potteres varázsigéket szórtak volna rám, bő 25+ évnyi megszállott keresésem alatt. 

Egészen addig a nyárig.

…amikor a legváratlanabb - bár, ugyanakkor a leginkább kézenfekvő - helyen egy olyan “különccel” találkoztam, akihez igazán hasonlónak érezhettem magam. A vele való találkozás indított el mindent.

“Csak” egy másik fiatal nő volt, egy random helyen, random időben, mint a filmekben és a regényekben azok a figurák, akikkel a hős épp jókor találkozik és, akik megváltoztatják sorsának menetét. (Szeretem Joseph Campbell Hős útja elgondolását és az ez alapján kidolgozott Hősnő útját is Maureen Murdocktól és ennek a két #életélményvázlatnak egyéb variánsait is. Akadnak bőven.)

Tehát ott volt ő, az én sorsfordító találkozásom, aki csak sorolta az élményeit, a megéléseit a hétköznapjairól és a beszélgetésben egyre beljebb és beljebb haladva mindinkább úgy éreztem, rólam beszél. Neki ekkora már volt hivatalos diagnózisa az ADHD-ról és nekem, egy életében először látott idegennek elárulta ezt. Azóta is úgy gondolok erre az esetre, mint az “igazi” kapcsolódás alapmintájára. Beépült algoritmusokat kereső rendszerembe és valamit felülírt. Vagy…talán inkább gyógyított. 

Akkor és ott, igazán képes voltam kapcsolódni. Pár órányi idő persze nem tekinthető elegendő mintának, hiszen nem tudhatom, képes lettem volna vele hosszútávú barátságot kialakítani. De ez már egy másik eszmefuttatás témája. A vele való találkozás irányba állított és onnantól alig pár hónap alatt eljutottam az autizmus, azon belül is a magasan maszkoló (akkor még “magasan funkcionáló”) , ép intellektusú nők tapasztalataiig. Majd, miután terapeutámnak egy szakajtónyi bizonyítékot hordtam az üléseinkre, mint ahogy egy jó macska, hordja a zsákmányt a küszöbre, sikerült kimondania: “ha mindezt előbb tudta volna”. Nem látszódtam a traumáimtól. És láttatni is csak nehezen voltam képes magam. Mert őszintén…? Nem igazán tudtam, mit vagy kit is akarok láttatni? Ki az az “én”? Az ‘én’...? A rengeteg használati utasítás és a kényszeres önmegmagyarázások mögött, alatt? 

Nem, nem az autizmusom vagyok és nem az ADHD-m vagyok. Nem az olyan újabb varázsigék összességének fókuszában álló tárgy vagyok, mint: “ép intellektusú”, “magasan maszkoló”, “1-es támogatottsági igényű”. De mégis…mindezek az (út)jelzők segítenek abban, hogy tudjam mi nem vagyok: nem vagyok neurotipikus és a világ, amiben több évtizednyi életet leéltem megszámlálhatatlanul sokszor kétségbeesve, rémülten, meg nem értéstől szenvedve, térkép nélkül bolyongva a számomra útvesztőnek tűnő találós kérdések játékában, nos, ez a világ nem az én világom volt. 

Az állandó elvágyódásom, az értelmezhetetlen honvágyam/hontalanság érzetem végig, végig arról szólt, hogy a kapcsolódást kerestem. Most, hogy tudom, ki vagyok, mik az engem nagyban meghatározó irányok és rajtam kívülálló erők, amelyek kóbor neuronok formájában határozzák meg a kódrendszerem, a pszichés felépítményem, most egyre több alkalommal élem meg azt a kapcsolódási élményt, amit annyira kerestem. 

Jóval kevesebb kapcsolaton és interakción keresztül, de jóval sikeresebben menedzselve ezeket az interakciókat. Amennyiben érvényesnek fogadjuk el ebben az összefüggésben a “sikeres” kifejezést. Talán mondhatom így, hiszen csak rólam szól ez az írás és én sikeresebbnek érzem magam, mint valaha.