Érték a különbözőség

Neuroharmónia

“Régen azt hittem, én vagyok a legfurcsább ember a Földön…”

Egy felnőtt kliens naplójából: Gondolatok a társas kapcsolatokról későn diagnosztizált AuDHD-s szemmel

2024. november 27. - NeuroHarmonia2020

frida_kahlo.jpg

Nagyjából 24 éves korom körül találkoztam Frida Kahloval, abban a bizonyos Salma Hayek főszereplésével készült filmben. Ez még jóval azelőtt volt, hogy Fridát felkapta volna a popkultúra és arcát lépten-nyomon vászontáskákon, gerilla art matricákon, tetkók tömkelegén és kitűzökön láthattuk város- és világszerte. 

Na, nem mintha ez baj lenne, csak…mindig, amikor elmondom, mennyire sokat jelent nekem a festőnő életműve, szükséges hozzátennem - a magam megnyugtatására -, hogy cseppet sem az elmúlt pár évben divatossá vált “fridulás” miatt vált fontossá a számomra. Hogy miért…? Mert több esetben találkoztam azzal a reakcióval, hogy ezt vagy azt “biztosan csak, mert mindenki más is”. És, igen…nos, volt idő, amikor nagyon szerettem volna azt szeretni, amit mindenki más - jó példa erre a miniszoknya és a tangabugyi a 2000es évek elején vagy a sminkelés (utóbbi egész életemben) -, de hol a már akkor is erősen jelenlévő szenzorosságom, hol - ma már világos - autisztikus vagy ADHD-s vonásaim miatt egyáltalán nem tudtam kapcsolódni azokhoz a viselkedési mintákhoz, rajongási fázisokhoz, amikhez #mindenkimás. 

…és, nos ez a szükségtelen önigazolás is egyike maradt azoknak az önsértő mintáknak, amelyeket minden erőmmel igyekszem felülírni és meggyógyítani. Mert, hát…épp Frida Kahlo az egyik azoknak a példaképeimnek, aki - ha hihetünk a róla szóló beszámolóknak és hiteles narrátornak fogadjuk el őt magát - a világért sem magyarázkodott, nem kért folyton bocsánatot a létezéséért és nem érezte, hogy neki kisebbre kéne összehúznia magát. Annyira nem, hogy mára az egész világot körbeéri kinyújtózó szellemi öröksége. És ez szerintem csodálatos. A hatás, amit maga után hagyott. Az erő, amiből még így, évtizedek és országhatárok, sőt kontinensnyi határok távlatából is lehetséges meríteni. 

Régen azt hittem, én vagyok a legfurcsább ember a földön, de aztán arra gondoltam, hogy csak létezik valaki más is, aki hasonlóan különcnek és tökéletlennek érzi magát, mint én. Elképzelem őt, és az merül fel bennem, hogy valahol ő is most éppen rám gondol.” – így hangzik egész pontosan a mondat, amibe 10 plusz éve kapaszkodom. Ami a mentőövem volt kapcsolati “bénázásaim” során. Legyen szó társkapcsolatokról, barátságokról, szakmai kapcsolatokról vagy mondjuk inkább úgy, bármilyen típusú emberek közti kapcsolódásról, legyen szó digitális vagy analóg formájú, formálisan vagy profán módon zajló kapcsolódásról. 

Reméltem, hogy megtalálom a “különcöket”, akik közé tartozhatok, mivel én magam a spektrumnak egy olyan állapotában létezem, ahol vágyom a valahová tartozás élményére. A kapcsolódásra.

Viszont elég speciális kereteim vannak. Neurotipikus nyelvhasználattal élve mondhatnánk: “magasak az elvárásaim”. De ez nem így van. Azt hiszem, az elvárásaim pont olyanok, amilyenek az elvárások általában: a hasonlóságot keresem, az otthonosság érzetét, a kölcsönös megértését. Reciprocitást - a lehető legtöbb területen. És, mivel az agyam, a hálózatom úgy van huzalozva ahogy, ezért - bár számos különleges “különccel” találkozhattam - az “én különceimmel” csak igen ritkán sikerült.

Ennek pedig az - is - volt az oka, hogy véges-végig diagnózis és megfelelő támogatás nélkül éltem az életem. A traumákkal és a viselkedési sémákkal való foglalkozásig szinte minden szakember eljutott, de az ép intellektus, a számos területen megmutatkozó - legalább fél - tehetség, a magas szinten művelt maszkolás és az összetett, CPTSD-n alapuló traumacsomag, a parentifikált gyermeklélek és a people pleasing a részemről, a tudomány lassan haladása miatti szűkös ismeretek a részükről, nem tette lehetővé, hogy bárkiben felmerüljön: autista és ADHD-s vagyok. Atipikus fejlődésmenetű kisgyerek, kiskamasz, kamasz, fiatal felnőtt, felnőtt nő vagyok.

A lány, aki kicsit fura, de ahhoz nem eléggé, hogy komolyan vegyék, mert elég csak azt mondani: “feltűnési viszketegség”, “elevenség”, “túl sokság”, “szétszórtság”, “dekoncentráltság”, “nem kitartóság”, “túl könnyen feladás” … mintha Harry Potteres varázsigéket szórtak volna rám, bő 25+ évnyi megszállott keresésem alatt. 

Egészen addig a nyárig.

…amikor a legváratlanabb - bár, ugyanakkor a leginkább kézenfekvő - helyen egy olyan “különccel” találkoztam, akihez igazán hasonlónak érezhettem magam. A vele való találkozás indított el mindent.

“Csak” egy másik fiatal nő volt, egy random helyen, random időben, mint a filmekben és a regényekben azok a figurák, akikkel a hős épp jókor találkozik és, akik megváltoztatják sorsának menetét. (Szeretem Joseph Campbell Hős útja elgondolását és az ez alapján kidolgozott Hősnő útját is Maureen Murdocktól és ennek a két #életélményvázlatnak egyéb variánsait is. Akadnak bőven.)

Tehát ott volt ő, az én sorsfordító találkozásom, aki csak sorolta az élményeit, a megéléseit a hétköznapjairól és a beszélgetésben egyre beljebb és beljebb haladva mindinkább úgy éreztem, rólam beszél. Neki ekkora már volt hivatalos diagnózisa az ADHD-ról és nekem, egy életében először látott idegennek elárulta ezt. Azóta is úgy gondolok erre az esetre, mint az “igazi” kapcsolódás alapmintájára. Beépült algoritmusokat kereső rendszerembe és valamit felülírt. Vagy…talán inkább gyógyított. 

Akkor és ott, igazán képes voltam kapcsolódni. Pár órányi idő persze nem tekinthető elegendő mintának, hiszen nem tudhatom, képes lettem volna vele hosszútávú barátságot kialakítani. De ez már egy másik eszmefuttatás témája. A vele való találkozás irányba állított és onnantól alig pár hónap alatt eljutottam az autizmus, azon belül is a magasan maszkoló (akkor még “magasan funkcionáló”) , ép intellektusú nők tapasztalataiig. Majd, miután terapeutámnak egy szakajtónyi bizonyítékot hordtam az üléseinkre, mint ahogy egy jó macska, hordja a zsákmányt a küszöbre, sikerült kimondania: “ha mindezt előbb tudta volna”. Nem látszódtam a traumáimtól. És láttatni is csak nehezen voltam képes magam. Mert őszintén…? Nem igazán tudtam, mit vagy kit is akarok láttatni? Ki az az “én”? Az ‘én’...? A rengeteg használati utasítás és a kényszeres önmegmagyarázások mögött, alatt? 

Nem, nem az autizmusom vagyok és nem az ADHD-m vagyok. Nem az olyan újabb varázsigék összességének fókuszában álló tárgy vagyok, mint: “ép intellektusú”, “magasan maszkoló”, “1-es támogatottsági igényű”. De mégis…mindezek az (út)jelzők segítenek abban, hogy tudjam mi nem vagyok: nem vagyok neurotipikus és a világ, amiben több évtizednyi életet leéltem megszámlálhatatlanul sokszor kétségbeesve, rémülten, meg nem értéstől szenvedve, térkép nélkül bolyongva a számomra útvesztőnek tűnő találós kérdések játékában, nos, ez a világ nem az én világom volt. 

Az állandó elvágyódásom, az értelmezhetetlen honvágyam/hontalanság érzetem végig, végig arról szólt, hogy a kapcsolódást kerestem. Most, hogy tudom, ki vagyok, mik az engem nagyban meghatározó irányok és rajtam kívülálló erők, amelyek kóbor neuronok formájában határozzák meg a kódrendszerem, a pszichés felépítményem, most egyre több alkalommal élem meg azt a kapcsolódási élményt, amit annyira kerestem. 

Jóval kevesebb kapcsolaton és interakción keresztül, de jóval sikeresebben menedzselve ezeket az interakciókat. Amennyiben érvényesnek fogadjuk el ebben az összefüggésben a “sikeres” kifejezést. Talán mondhatom így, hiszen csak rólam szól ez az írás és én sikeresebbnek érzem magam, mint valaha.

Iránytű az úthoz

~ Mondatok, amelyek segíthetnek a tájolásban ~

em_mindenki_elveszett_tolkien.jpg

A szemléletünket bemutató posztban már megjelent egyszer ez az idézet, most azonban visszatérnénk rá még egy rövid gondolatsor erejéig, mert a vándorlás motívuma összekapcsolódhat a türelmes, a kíváncsi, a felfedező, a kincskereső - átvitt vagy konkrét értelmű - attitűddel is.

Mennyi regényt, filmet, dalt, egyéb művészeti alkotást ismerünk, ami a vándorlást, az úton levést teszi meg központi témájának? Biztosan fel tudna sorolni mindenki néhányat. És mennyi olyan történetet, legyen az képekkel, zenével vagy szavakkal elmesélt, ahol az út maga a főszereplő, a történet egyértelmű főhőse? Mennyit, ahol érthetővé, átérezhetővé, átélhetővé válik számunkra az a számos formában ismert idézet, amely arról szól, hogy az út maga cél?

Hadd hívjunk meg most néhányat ezek közül a sokatmondó variációk, tanítások közül!

A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.” - Abraham Johannes Muste

Amit a cél elérésével kapunk, közel sem olyan fontos, mint amivé válunk, amíg azt elérjük.” - Zig Ziglar

Érdekes, hogy milyen sokat gondolkodik az ember, amíg úton van. És milyen keveset, mihelyt megérkezik.” - Erich Maria Remarque

A cél, (...) sokszor maga az út, de csak ha nem céltalan; s minden célból, ha valóban cél volt, mindig új út vezet tovább.” - Rónay György

*

Használjuk ezeket az idézeteket azon az úton, amire a diagnosztikai folyamattal lépünk rá. Mert minden utazás elengedhetetlen kelléke egy jó tájoló. És ez a négy mondat, ha úgy tetszik lehet a mi négy sarokpontunk, északunk, delünk, keletünk és nyugatunk. Hozzájuk igazítva utazásunkat feltárulhat egy egészen új horizont.

“Felnőttként egy olyan felnőtt-felnőtt interakcióban, amelyet a diagnosztikai folyamat jelent, lehetőségünk nyílik pozitív tapasztalatot szerezni az egészséges, partneri kapcsolódásról"

Néhány gondolat a diagnoszta-kliens kapcsolatról és a felnőttként, tudatosan és szabadon vállalt felelősségeinkről

nem_lehet_sietni_fontosak_az_etikai_sazbalyok_es_egyeb_szabalyok_felelosseg.jpg

Emberek pszichés, érzelmi jóllétének egy fontos szeletét a kezünkben tartani komoly felelősség. Olyan feladat, küldetés, ügy - kinek-kinek hogyan megfoghatóbb -, amely esetében elengedhetetlenek a szabályok, az etikai kódex, a pontosság, az alaposság, a türelem.

A türelem különösképp, mivel - főleg a jelen korban - sokszor érezhetjük, hogy “szorít az idő”, hogy “már rég ott kéne tartanunk”, jelentsen ez az “ott” helyet, státuszt, egy elképzelt képet, amit talán nem is mi festettünk magunknak magunkról. A diagnosztikai folyamat természetéből adódóan relatív lassú, akár hónapokat is igénybe vehet. De ismerünk bármilyen, általunk sikeresnek tekintett projektet, alkotást, embert, aki szinte “egy csapásra” érte el, amit elérni kívánt?

Szakemberként a türelmesség azt jelenti, nyitottak maradunk és mindig képesek vagyunk

meghallani, amikor a hozzánk forduló fájdalomból, szenvedésnyomás alatt állva beszél. Kliensként a türelem azt jelenti: itt a lehetőség, hogy azzal a türelemmel forduljak magam felé, ahogyan egész életemben szerettem volna, hogy viseltessenek irántam. A türelem egy diagnosztika esetén kitartást is jelent. Odaszánást, saját magunk által választott fegyelmezettséget. A türelem azt jelent(het)i, most tanulok valami újat magamról és ennek hagyok időt, mert tudom, hogy saját elhatározásomból, magamért dolgozok. Ezúttal senki nem gyakorol rám külső nyomást.

Aki “emberezik”, annak szükséges kialakítania, kifejlesztenie egy, de leginkább több plusz antennát, amivel képes igazán mélyen ráhangolódni a mindenkori másikra. Olyan antennákat, amelyekkel az értő és segíteni szándékozó figyelem terét képes akár másodpercek alatt létrehozni.

Ebben a térben rengeteg érzelem mozog, nem ritka, hogy rendkívül fájdalmasak is. Ahhoz pedig, hogy ez kezelhető legyen, mind a szakemberek, mind a hozzájuk fordulók részéről, - kinek-kinek a folyamat által megkívánt szinten - komoly felkészültséget és a diagnosztika kereteihez való elszánt és egyenes hozzáállást igényel.

Mi a NeuroHarmoniánál ezért is törekszünk arra, hogy kommunikációnk minél tisztább és átláthatóbb legyen, emiatt készítünk alapos, színkódolt költségvetési tervezetet személyre szabottan minden megkeresés esetén és emiatt hangsúlyozzuk azt az aprónak tűnő, mégis annál fontosabb kérést is, hogy a hozzánk fordulók az info@neuroharmonia.hu címen keressenek minket.

Felnőttként egy olyan felnőtt-felnőtt interakcióban, amelyet a diagnosztikai folyamat jelent, lehetőségünk nyílik pozitív tapasztalatot szerezni az egészséges, partneri kapcsolódásról. Arról, hogy a keretek és szabályok milyen formát öltenek, mikor értünk alkalmazzák őket, velünk együtt és mindez minket segít. Jól kivehető ellentétben áll egy ilyen attitűddel zajló folyamat azzal, amikor valaha, valakik korlátozó normaként kényszerítettek ránk szabályokat, vélt vagy valós etikai kódexet, a felelősség nevében hárítást, elhagyást, parentifikációt és még sorolhatnánk mi mindennel találkozunk klienseink történeteiben.

Arra törekszünk, hogy aki hozzánk fordul, annak segítsünk újraírni a “felelősség”, a “szabályok”, a “keretek”, a “határok”, a “türelem” szavakhoz fűződő, egy életen át gyűjtött negatív élmény,- és tapasztalat csomagot is. Abban bízunk, hogy közös erővel, elszánással, tiszta kommunikációval és kölcsönösen szeretetteli hozzáállással segíthetünk ebben is a diagnosztikai folyamat során.

 

*

Ha szívesen olvasnál szakembereinkről, motivációjukról és személyes hitvallásukról, megtalálod bemutatkozásaik rövid összefoglalóját Instagram oldalunkon, a "Szakembereink" történetfül alatt!

Egy felnőtt kliens naplójából ~ 2. rész

Gondolatok arról, hogyan válhat a diagnózis utáni életünk a második első életünkké

a_masodik_eleted_akkor_kezdodik.jpg

Ma olyan megváltozott közegben élünk, ahol az utcán a tizenévesek arról beszélnek, nem akarnak “traumabondingolni”. A pszichológiai terminusok beszivárogtak a hétköznapokba és elkezdtek szlenggé válni. Az “önismeretezés” az új “spiri”, számtalan coach kínálja szolgáltatásait és újabb virágzását éli a new age.

Ma önmagunkba fektetni, magunkkal foglalkozni lassan már nem kiváltság, “bolondéria”, “úri huncutság” hanem kötelesség és egyre szélesebb körben elfogadott, hogy: saját, jól felfogott érdekünk. Ugyanakkor a felszaporodott lehetőségek miatt, a globális falu-jelenség hatására, ahol egyetlen kattintásnyira vagyunk a legújabb trendektől, a biztonság, főképp a megszerezhető információk hitelességét illető... nos, ez már nehezítő körülmény az utazásunk során. Mert pontosan hol, hogyan és miként is lehetnénk biztonságban? Hogyan győződhetünk meg arról, hogy egy információ hiteles és biztonságos?

Szerencsés esetben “első” életünkben összegyűjtünk annyi ismeretet, amennyivel a másodikban, a ráébredés utániban nagyobb biztonsággal igazodunk el az információk végtelenjében és amelyben iránytűnk a transzparencia és a buborékunkon kívüli ismeretgyűjtő kiruccanások.

Annak, aki gyerekként nem élhette, tanulhatta meg, mit jelent érzelmileg, pszichésen, fizikálisan biztonságban lenni, ma cseppet sincs könnyű dolga. Sokkal több lehetőség, sokkal több választás, sokkal több meghozandó döntés vár rá, áll előtte.

Azonban a számunkra egészségeset és hosszútávú jóllétet biztosítót választani, az ebbe az irányba történő döntéseket meghozni akkor válunk képessé, amikor eljutunk odáig, hogy rendelkezésünkre áll egy térkép, egy útikönyv, egy használati utasítás. 

Neurodivergensként - főleg diagnosztizálatlanul élőként - sokszor érezhetjük, hogy egy olyan játékot játszunk, amihez csak mi nem kaptunk útmutatót. A diagnosztikai folyamat ebben segít. Az útmutató megszerzésében. Abban, hogy egy kis buborékban modellezzük a biztonságos közeget, amelyet az útmutató birtokában és a diagnosztikai folyamatot követő munka elvégzésével a klienseink - reményeink szerint - önmaguk is képesek lesznek megteremteni a “második életükben”, ami a folyamattal veszi kezdetét.

 

*

Amennyiben szívesen olvasnál tőlünk, rólunk többet, szeretettel ajánljuk figyelmedbe Instagram oldalunkat, ahol eddigi megjelenéseinket, friss eseményeinket és egyéb érdekes és hasznos dolgokat is összegyűjtöttünk!

(Az oldal folyamatosan bővül.)

"Ez egy állapot, ami sosem állapodik meg"

A diagnosztikai folyamat: egy kihívásokkal teli, nehéz önismereti út

nehez_onism_ut_fontos_a_biztonsagos_kozeg.jpg

Elindulni azon az úton, amit egy diagnosztikai folyamat jelent...kicsit hasonlít talán ahhoz, mint amikor Dorothy házát felkapja a forgószél és Kansas elszáll alóla. Azonban a helyre, ahová kerül, nem egyedül jut el, hiszen vele van Toto kutya és Csodaországban is hamar barátokra, társakra és egy kvázi tündérkeresztanyára lel. Vagyis, bár az addigi élete véget ér, egyáltalán nem marad sem egyedül, sem biztonságos, megtartó közeg nélkül.

Drámaian hangzik ez az “addigi élete véget ér”- dolog... Sokszor halljuk azt az idézetet is: “A második életed akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egy van” vagy azt: “Ez a hátralévő életed első napja”. Talán mégis, mindenki életében akad legalább egy-két olyan pillanat, amikor ezeknek a párnára varrható, közhelyesnek tűnő idézeteknek igazi mélységet adnak a hétköznapok történései.

Mert, miként a hőstettekre sem lehet mindig felkészülni - ahogy Viktor Pelevin írja -, úgy arra sem, hogy egyszer csak felfedezzük, elkezdődött a második életünk. Mert eddig a lépésig egészen egyszerű, hétköznapi cselekvések juttatnak el. Egyik láb a másik után, egyik nap a másik után. Mert így épül fel minden nagy dolog. Így jutunk el addig is, hogy egyszerre felismerjük: a forgószél elkapott és mi már rég elhagytuk Kansast.

Az utazás során fontos, hogy felidézzünk még olyan, mára már szintén közhellyé csépelt mondatokat, mint: “Az út maga a cél”. Mert mik is a közhelyek? Unásig ismételgetett igazságok. Olyan igazságok, amikhez érdemes megtalálni a saját kapcsolódási, belépési pontunkat.

Szóval, “csak” utazzunk. Próbáljuk kerülni a sürgetést, a türelmetlenséget. Ez újabb gyakorlat lehet, újabb újratanulás: ha azt a türelmet tudjuk adni magunknak, de legalábbis próbáljuk gyakorolni magunk és a diagnosztikai folyamatunk haladása felé, amit felénk ritkán, esetleg soha nem gyakoroltak azok, akiktől a legnagyobb szükségünk lett volna rá.

Ebben is segítenek szakembereink, akik kísérőid lesznek a “sárgaköves úton”. Türelemmel, elfogadással, értő figyelemmel és egy megtartó, támogató közeg megteremtésével ott, ahová belépni készülsz. Egy helyen, ami egyszerre horgonyoz nagyon is a térben és az időben - ki érezné ezt sokszor fájóbban, mint egy későn diagnosztizált neurodivergens -, mégis, egyszerre egy olyan valóságszakaszban, ami időtlen.

Időtlen, mert határidőkhöz nem köthető, bár jól látható keretei vannak. Időtlen, mert soha nincs már “mi lett volna ha” vagy különféle “lehetnékek”, de mindig elérhetünk “a megfelelő pillantig”. Időtlen, mert a magunkkal való mély, tisztánlátásra és tiszta szándékokra, önmagunk építésére épülő életszakasz nem köthető semmilyen hétköznapi módon mérhető időhöz.

Ez egy állapot, ami sosem állapodik meg. Ideális esetben folyamatos jelenné teszi az életünket. Folyamatos jelenlétté adott térben, adott időben, adott helyen. Az itt és mostban.

*

Korábbi, kapcsolódó cikkeink itt ( A diagnózis után), itt (Csak egy életed van, ne add másnak), itt (Egy kilens naplójából) és itt (Hasonlat a diagnosztikus folyamatra) találhatók meg.

 

A kaleidoszkópon innen és túl

~ gondolatok a diagnosztikáról és annak lehetséges pozitív hatásairől ~

sorsforditosos_2.jpg

A neurodivergens spektrumon létezést sokan sokféleképp írják le. Mi most a kaleidoszkóp képhez horgonyozzuk le ezt a rövid posztot. Ez viszont nem jelenti azt, hogy minden neurodivergens személy megélésére érvényes lenne a kép! Számos találó hasonlatot lelhetünk fel a különböző beszámolókban, online felületeken való megosztásokban. Ezekhez szeretnénk hozzátenni, hátha valaki épp ebben talál rá a számára jól megfogalmazottra.

Tehát, a kaleidoszkóp...

Gyerekként szinte mindenki kíváncsi csodálkozással tekint erre a játékra, amibe belepillantva végtelen miniatűr univerzumok bontakoznak ki egyetlen apró változtatás, kézmozdulat nyomán. Viszont hosszan játszani vagy gyorsan pörgetni egy kaleidoszkópot... nem ritka, hogy émelygéshez vezet. 

Azonban, aki neurodivergens aggyal él, az nem tud kiszállni ebből a folyton változó univerzumból. Főleg, ha azt sem tudja, pontosan mi zajlik körülötte. Ott áll a tükörterem közepén és minden felületben valaki más képe köszön vissza: a zárkózott, magányos farkas, a kissé tétova, kedves arc, a selfie bajnok, aki a digitális felületen keresztül már-már meglepően nyitott, a gamer, aki a játékaiba merül, a szorongó, túlgondoló vagy épp az, aki folyton elveszettnek érzi magát és nem érti, miért.

Megeshet, hogy ezek az alteregók teljes ellentmondásban állnak egymással, ráadásul minden apró változtatással újabb verzióik jönnek létre, míg a magszemélyiséghez való út, kapcsolódás egyre lehetetlenebbnek tűnik.

Néhányaknak egy megfelelően megalapozott diagnózis így akár második születésnappá is válhat. Amikor végre leáll a pörgés és a káosz kitisztul, amikor sikerül elengedni a kaleidoszkópot és realizálni, hogy már nem a közepében vagyunk, mint a foglyai, hanem a mi kezünkben van és csak egy egyszerű játékszer, ami mindig is volt. Többé nem passzív elszenvedői vagyunk a helyzetünknek. 

Egy diagnózis birtokában megélhetjük azt, hogy csak akkor vesszük a kezünkbe a kaleidoszkópot, amikor nekünk örömet okoz. És csak addig nézünk bele, amíg képesek vagyunk őszintén gyönyörködni a képekben.

Egy felnőtt kliens naplójából ~ 1. rész

Gondolatok a kudarcokról és arról, hogyan segíthetnek bennünket abban, hogy rátaláljunk arra a bizonyos “közepünkben létezés” kiegyensúlyozott állapotára

rick_rubin_2_kudarc.jpg

Mire felnőttként eljutunk addig, hogy mindent átfogó diagnózisra van szükségünk, ami a pszichés egészségünket, jóllétünket, ami lényünk pszichikai, neurológiai dimenzióit illeti, meglehet, számtalan fájdalmas kudarcon vagyunk már túl. Hosszú hetekké, hónapokká, évekké nyúló terápiák a legkülönbözőbb szakembereknél. Hivatalos és a szakma által esetleg kevésbé elfogadott, elismert önismereti utak. Években mérhető, barátokkal átbeszélgetett éjszakák.

...és az érzés, hogy még mindig nem értjük. Nem értjük az embert, aki visszanéz ránk a fürdőszobai tükörben, a próbafülke, a bár, az étterem, a suli mosdóinak tükréből.

...és itt vagyunk mi, akik kismillió kudarc után sem adtuk fel, mert annyival erősebb bennünk a megértés iránti vágy. Lehet, hogy az életünk nem a vártnak, a reméltnek megfelelően alakult, lehet, hogy egy hozzánk közel álló hatására jutottunk el a diagnosztika iránt való érdeklődésig. Lehet, hogy valamilyen sürgető fizikai vagy épp mentális állapotunkban bekövetkezett változás miatt kezdtünk egyre mélyebben érdeklődni az eltérő idegrendszeri fejlődésről szóló anyagok iránt.

A hasonlóság, hogy a kudarcaink vezettek. Azok az események, melyeket százszor elátkoztunk, bántunk, szégyelltünk. Csakhogy, a kudarc - minden egyes kudarcunk - abban segített, hogy most itt legyünk. Ebben a pillanatban.

A sorsunk néha csak a megfelelő kudarcainkon múlik. S, hogy ezt időben felismerjük-e, az jelenti majd a különbséget. Az utolsó szirmot, a sorsvirággal játszott “szeret-nem szeret” játékban.

 

Csak egy életed van…

~ gondolatok a diagnózis utáni életről, kihívásokról, lehetőségekről ~

 csak_egy_eleted_van_rozsaszin.jpg

 

...ne add egy autopilóta üzemmódban leélt életútnak, a megszokásoknak, az #illikeknek, a #márkésőknek. Mert a tiéd és egy megalapozott, részletes diagnózis után esélyed lehet megismerni azt az embert, akiről olyan régóta sejtetted, hogy ott van belül, csak valamiért nem éred el.

Most itt van a kincskereső térkép, amivel eljuthattok egymáshoz! És ez egy olyan utazás lesz, aminek a végén a legigazibb és legizgalmasabb kincs vár: a teljes önmagad, egy integrálható egész, azokból a részekből, amiket egészen eddig nem értettél, nem tudtál hova tenni.

A diagnózis, önmagunk diagnosztizáltatásának felelőssége épp ebben is rejlik: hogy beleállunk az “unmasking” folyamatba, az élethosszig tartó tanulás egy újabb fókuszált fázisába. Egy olyan fázisba, amit már tudatosan és minden tényezőt ismerve, mi magunk választottunk, aminél végre pontosan képesek vagyunk kalibrálni a fókuszt.

A diagnózis utáni munka gyásszal is járhat. Olyan felismerésekkel, “rájövésekkel”, amik fájdalmasak lehetnek. A düh, a kétségbeesés, a harag és bármilyen egyéb nehéz érzés mind a legnagyobb rendben van. Felnőttként, saját erőből eljutni eddig a válaszig... ez komolyan embert próbáló megmérettetés.

Lehet, hogy többször félrediagnosztizáltak, mire idáig eljutottál. És ez, még csak a jéghegy csúcsa, ha felnőttként diagnózisra eljutó neurodivergensekről beszélünk. Nem ritka, hogy bullying áldozata voltál az iskolás éveidben és/vagy más atrocitások értek. Hogy “valahogy mindig olyan más” voltál. Hogy, emiatt vagy kevesebbet vagy jóval többet kaptál a külvilágból. Jóval kevesebb megértést, empátiát és jóval több feldolgozandó ingert. Az érzést, hogy az életed valahogy nem egészen a tiéd.

A diagnózis után világossá válik, hogy olyan új helyre jutottál el, ahol véget ér a rémisztő és kaotikus útvesztő és egy barátságosabb, felismerhető labirintus veszi át a helyét. Nüansznyi különbség, de az útvesztő és a labirintus mégis, nagyon mások. Az egyik lényege - nomen est omen -, hogy soha ne találj ki belőle, a másiké, hogy eljuss a közepébe. Mert minden út, minden körülmény arrafelé segít. A közép, a közeped felé. Oda, ahol már pontosan tudod: a te életed a tiéd és soha többé nem adod oda másnak.

Diagnózis utáni megnyíló új, olykor nehéz utak

Megkapni, hosszú évek után a - végre - valódi diagnózist... Ez, felnőttként diagnosztizált neurodivergens személyeknél sok esetben egy végtelennek tűnő kálvária jelentős állomása. De nem a végállomás. Inkább olyan, mint eljutni a megfelelő pályaudvarra, ahol pontos térképet is adnak és leírást a bent álló vonatok útvonaláról és a hozzájuk kapcsolódó minden egyéb információról a technikai részleteken át egészen az útvonal mentén található fontosabb látnivalókig. 

 

Ott állunk, kezünkben ezzel a kézikönyvvel és rengeteg érzéssel. Talán új érzésekkel is. Nem egyszer egymásnak ellentmondó érzésekkel. A megkönnyebbülés mellett pedig, megjelenhet a düh, a félelem, a zavarodottság.

 

Az érzés, hogy annyi éven át küzdöttünk, játszottuk a hétköznapok játékát szembeszélben és most itt van, megvan a megoldás, a személyes térképünk, a kézikönyvünk az összes szükséges információval és már csak azt szeretnénk, hogy legyen - legalább egy kicsit - vége. Legyen ez inkább a végállomás és ne egy újabb elágazás. Mert megszoktuk, hogy az elágazásoknál nem kapunk valódi segítséget. De most itt a kézikönyv, itt a térkép.

 

A diagnózis, önmagunk diagnosztizáltatásának felelőssége épp ebben is rejlik: hogy nem állunk le. Persze, érdemes egy kis pihenőt, gyászidőt - ha kell - hagyni magunknak, de tudni kell és már a folyamat elején felkészülni arra, hogy újabb nagy adag munka vár ránk. A különbség, hogy ez a munka már arról szól majd, hogy egy újabb mélységben, tisztaságban találkozzunk önmagunkkal.

 

Ha úgy tetszik, arról, hogy most egy új szinten válhatunk önmagunk első számú projektjévé, a megismerés, a szemlélődés, a felfedezés érdekes tárgyává és alanyává egyszerre. És, hogy miért érdemes igazán felvállalni ezt a felelősséget és feladatot? Mert, ahogy az Őrült Nők Ketrecében is elhangzik: “csak egy életed van, ne add másnak.”

 

Ne add egy autopilóta üzemmódban leélt életútnak, a megszokásoknak, az illikeknek, a már későknek. Mert a tiéd és egy diagnózis után esélyed lehet megismerni azt az embert, akiről olyan régóta sejtetted, hogy ott van belül, csak valamiért nem éred el. Most itt van a kincskereső térkép, amivel eljuthattok egymáshoz! És ez egy olyan utazás lesz, aminek a végén a legigazibb és legizgalmasabb kincs vár: a teljes önmagad.

Miért épp a margaréta?

Miért épp a margaréta?

Szeretnénk elmesélni a vizuális kommunikációnkban újonnan sokat használt szimbólum, a margaréta vagy “sorsvirág” megjelenését! Nos, miért esett épp erre a virágra a választásunk?

Több oka is van, melyek mindegyike a margaréta sokrétű történelmi, irodalmi és kulturális múltjában keresendő. A virág kapcsán gazdag szakirodalmat találhatunk, akár magyarul, akár angolul (‘daisy’ a “day’s eye”kifejezésből rövidült angol neve, mely arra utal, hogy a virág éjjelre összezárja, nappalra kitárja szirmait - ily módon az állandó megújulás, az új kezdetek képviselője is) keresünk rá. Ebben a hatalmas anyagban pedig olyan történetek rejlenek, mint például Belides nimfa mítosza, a római mitológiából, aki margarétává változott, hogy elrejtőzzön a nem kívánt figyelem elől.

Azaz a margaréta a transzformáció, az átalakulás virága. Ezt az átalakulást olvashatjuk a neurodivergensek maszkolásaként, mint szociális rejtő technika, amivel igyekeznek belesimulni a társadalomba, ugyanakkor az unmasking folyamatra, a diagnózist követő fázisra is asszociálhatunk, amikor végre levethetik a maszkjaikat, melyek a túlélésüket szolgálták és átalakulhatnak az addig rejtegetett önmagukká.

A “sorsvirág” elnevezés gyökere a középkorban keresendő, amikor jövendőmondásra is használták a margarétát: kérdéseket tettek fel és a szirmok megmondták a választ.

A “sorsvirág” elnevezés a mi értelmezésünkben annyit tesz: kezünkbe venni a sorsunkat, azzal az attitűddel, amit a margaréta képvisel.

Kiemelt jelentésrétege továbbá számunkra az a szokás, ami a viktoriánus korszakban volt divatban. Ekkoriban virágnyelven a margaréta azt jelképezte: “ a titkod biztonságban van nálam”. Így tehát a bizalom, az egymás iránti lojalitás szimbóluma is. Ez kiváltképp fontos teljes csapatunknak, mivel alapvető, hogy a hozzánk fordulókat tisztelettel kezeljük, irántuk lojálisak vagyunk és a diagnosztikai folyamat részletei - természetesen - az orvosi titoktartás hatáskörébe esnek. Munkánk során arra törekszünk, hogy mindenki biztonságban érezhesse magát a NeuroHarmonia Központban.

Egy diagnosztikai és egy támogatási folyamat során fontos az összhang, melyet hol könnyebb, hol nehezebb megtalálni egymással. Amennyiben a NeuroHarmonia szakembereivel sikerül megtalálnia a hozzánk fordulóknak ezt az összhangot, mi megtisztelve érezzük magunkat és mindent megteszünk, hogy ez a belénk vetett bizalom és felénk irányuló nyitottság sorsfordító eredményekhez vezessen.

 

süti beállítások módosítása