[A teljes cikk olvasási ideje kb. 5-8 perc]

Ahogy közeledik az évkör – sokak számára – legkiemelkedőbbnek nevezhető ünnepköre, a karácsonyi időszak, arra gondoltunk, segítenénk az ünnepi hangolódást néhány e köré az egyszerre bensőséges, ugyanakkor sokak számára kihívást jelentő időszak köré szerveződő tartalommal. Egy hosszú interjút és egy ebből készült praktikus segédletet már közzé is tettünk a hónap első heteiben.

Következő anyagunk pedig, rögtön vesz is egy gondolati kanyart és az ’ünnep’-et, ’ünneplés’-t, ’ünnepi’-t, mint metaforikus, átvitt értelmű nyelvi, mentális és érzelmi jelenséget vizsgálja, s ránéz az önismereti folyamatok és a diagnosztikus folyamat ritmusának szemszögéből is.

Dr. Czirmai Ildikó, pszichiáter, a NeuroHarmónia Központ munkáját évek óta szeretetteli gondossággal és alapos szakmai felkészültséggel támogató kollégánk segítségével és történeteivel azt jártuk körbe, mik azok a pillanatok – a teljesség igénye nélkül –, melyek egy neurodivergens személy számára igazán ünnepivé válhatnak.

*

Találkozás a neurodivergens spektrumon élőkkel

„Képzéseim, továbbképzéseim során nem esett szó a neurodivergens állapotokról, igaz, nem is manapság végeztem, így számomra ismeretlen volt a neurodivergencia.” – kezdi mesélni Czirmai doktornő, hogyan is ért el szakmai útjában oda, ahol most tart, s ahol ezen a ponton találkozhatunk vele – „Ami a szakirodalomban elérhető volt, azt természetesen elolvastam, beszéltem kollégákkal, de személyes tapasztalataim, élményeim attól kezdve lettek, a neurodivergens spektrumon élő személyekről, amióta elkezdtem a NeuroHarmónia Központban dolgozni.”

A Doktornő a tőle megszokott kíváncsi, másokra is átragadó lelkesedéssel mesél arról, hogyan szembesült szakmai útja során ezzel a felfedezésre váró területtel, ami a későbbiekben annyi örömöt, ünnepi pillanatot és különleges megélést hozott az életébe.

„Hogy is mondjam... – töpreng kicsit, majd egy olyan kifejezést használ, ami az egyik legkedvesebb, legkifejezőbb melléknév szakmai szókincsében - megemelő az itteni munkám során, hogy sok beszélgetésben, mely arról szól, hogy a kliens élete folyamán a neurotipikus világgal való ütközése folyamán „bénának”, „selejtesnek” érezte magát, a diagnosztikai folyamat során, a közös felismerés és elismerés által, önazonosságot él meg, rálát Önmagára és képes új, éltető energiákat mozgósítani. Ez a ráébredés, ami a diagnózissal együtt jár, az elfogadás, melyre évek óta vártak, az Én (self) éltető energiájává válik.”

Az ünnep, mint mentális állapot

A kérdésre, hogyan definiálná az „ünnep”, az „ünnepi” állapot jelentését, Czirmai doktornő a következő választ adja:

„Ha mondjuk a keresztény kultúrkörre gondolunk, akkor a karácsony, mint Jézus születése, kézenfekvő módon adja magát. Épp, ahogyan születés élmény, tehát igazi ünnepi élmény a korábban már említett felismerés, az önmagunkra rátalálás élménye is .” – folytatja a doktornő - "És persze, közhelyes, hogy másokkal való kapcsolatban találhatunk rá önmagunkra, de ez egyszerre azt is jelenti, hogy a diagnosztikus folyamatban a kliens és a segítő egyaránt benne van. A kettőnk találkozása zajlik. A segítő szempontjából az “ismeretlen világgal”, a “más”-sal való találkozás feltételezi az alaphiedelmeinkhez való rugalmas kapcsolódást, azaz igazi átírási, fejlődési lehetőséget biztosít számunkra is. Ezért mindkettőnk szempontjából ünnepi."

A ritmikusság szerepe az ünnepiségben

Beszélgetésünk során kitérünk arra a kérdésre is, vajon hogyan lehetséges megőrizni, a korábban már említett – akár a diagnosztikai folyamat során megélt – ünnepi pillanatokból nyert erőt, s hogyan lehetséges az ebből való további építkezés.

Dr. Czirmai Ildikó szerint nem megőrizni hanem odafordulni érdemes. Ebben a folyamatban fontos szerepe van a ritmusnak, hiszen, ahogyan az évkör rítusai is ritmikus sorrendben követik egymást, úgy egy diagnosztikus és fejlesztő folyamatnak is megvan a maga ritmusa, sarokkövei.

„A ritmikus folyamat ugye egymást követő események, megélések láncolata, tehát azt jelenti, hogy megvannak a mindennapi és a horgonyzási azaz ünnepi időszakok. Ez a ritmikusság alapvetően is lehetőséget nyújt a “töltekezésre”, de  az ünnepihez való aktív odafordulásunk  újra és újra megemelhet minket."

Az ünnepi ritmus lényeges része még a rákészülés és az elengedés is. Mindig készülni a következő kiemelkedő pontra, majd ezt elengedni és készülni a következőre. De hogyan őrizhető meg a ritmus, a ritmikusság a hétköznapokban, egy diagnosztikai folyamat lezárulása után?

„A fejlődés az én olvasatomban egy misztérium, ami azt jelenti, hogy soha nincs vége. Ha tehát ezt felismerjük magunkról és ezzel a felismeréssel megyünk tovább, akkor mindig, újra meg újra megtaláljuk az ünnepi pillanatokat. Az önismeret nem ér véget soha és az ember megismerésére vonatkozó kutatás sem, ahogyan a világegyetem megismerése is egy végtelen folyamat. Ezt mára már a tudomány is belátja…”

Ünnepi pillanatok a neurodivergens hétköznapokban

Az előzőekben láthattuk, hogy milyen – a Doktornőtől kölcsönözve a szót – megemelő módokon értelmezhetjük az „ünnep” fogalmát, jelenségét, s hogyan tehetünk lépéseket a gyakorlatban azért, hogy ünnepi élményekben lehessen részünk, a hivatalos és/vagy társadalmi közmegegyezés értelmében vett ünnepeken túl is.

Mielőtt még megosztunk néhány ünnepi pillanatot, ünnep számba menő felismerést Czirmai Doktornő kliensekkel megélt gyűjteményéből (Természetesen anonim módon!) még kitérnénk röviden arra, hogyan látja lehetségesnek a Doktornő az önismereti munka megtartását, fenntartását a diagnosztikai folyamat után.

„A NeuroHarmónia Központnál komoly előfeltevései vannak, hogy valaki bekapcsolódjon a diagnosztikus és fejlesztő folyamatokba. Ez azt jelenti, hogy komolyan kell az idejéből, az energiájából, a pénzéből beletegyen és minél többet teszünk bele bármibe, annál többet tudunk kivenni belőle. Ha tehát a kliens beletette mindezt, akkor ő ebben érdekelt és motivált, tehát megy majd tovább ezen az önismereti úton. Legalábbis amióta én itt dolgozom, ez mindig így volt.” – zárja bizakodásra okot adó gondolatmenetét Dr. Czirmai Ildikó.

Az ünnep - kémiai reakció az agyban

„Amikor ADHD-val küzdő személyekkel dolgozunk [a Neuroharmonia Központban], mire én találkozom a klienssel, addigra ő már egy hosszú folyamat vége felé jár, amiben belátásokra jutott, felfedezte magát sok szempontból. Az orvossal való találkozás, a hivatalos diagnózis tehát az utolsó stációja az ő diagnosztikus útjának. Ennek során beszélünk arról is, hogy milyen strukturális és biokémiai másságot jelent a neurodiverzitás."

„Amikor pszichostimulánst írunk fel, akkor 80-85 százalékban az első kontroll alkalmával [havi utánkövetéses rendszerben] a kliensek arról számolnak be, sok esetben szó szerint sírva, hogy évtizedek után végre csönd lett a fejükben, áramlóvá vált a gondolkodásuk, cselekvésük és képesek dolgozni úgy, ahogyan mindig szerettek volna.”

A Doktornő kliensei közt a kamasz korosztálytól az aktív időskorúakig szinte mindenki képviselteti magát, így számos esetet látott az egyetemistáétól kezdve, aki képessé vált a korábbi komoly nehézségek nélkül vizsgázni [eseti gyógyszerhasználat mellett] és végül lediplomázni a gyógyszeres kezelés hatására, egészen az olyan személyekig, akiknek komoly indulatkezelési problémáikat segített kezelhetővé csökkenteni az újrakalibrált és így már megfelelőbb neurokémiai működés.

Az erőteljes belső nyugtalanságot megélő személyeknél akár olyan súlyosabb esetekre is gondol a Doktornő, amelyeknél a kliens viselkedése – akár saját magára nézve is – komoly kockázatot jelent, például nem hallja meg a szülői figyelmeztetést és nem ritka az sem, hogy konkrét életveszélybe kerül. Amikor ilyen helyzetben a megfelelő és gondosan kiválasztott gyógyszerrel kedvező változás érhető el, akkor az „olyan mértékű megkönnyebbülés és ünnepi pillanat a személy és a család számára, mely nehezen leírható.”

Az ünnep - a belső erőre való rálelés, a belső erőhöz való kapcsolódás

A Doktornő számos olyan történetnek is tanúja lehetett, melyben egy későn diagnosztizált felnőtt életében következett be komoly változás, igazi áttörés, amely nem csak a klienst, de annak szűkebb környezetét is boldoggá tette.

Az egyik ilyen eset arról szól, ahogy egy kliens hosszú évek konfliktuskerülő mintázatát törte meg és vált képessé csendes határozottsággal beleállni egy számára kellemetlen helyzetbe. Ez a kliens egy olyan szituációban tudta asszertívan érvényesíteni önmagát, amelyről korábban úgy vélte, egyszerűen nem megy neki és minden fajta kommunikációs kísérlet csak konfliktushoz vezethetne. Röviden egy megrendelőről van szó, aki képessé vált a kivitelezők folyamatos nyomásának ellenállni és megszakítani a gazdasági és pszichés szempontok szerint is terhelt kapcsolatot a tisztességtelen szakemberekkel.

„…tehát ez az ember egyszerűen boldog volt és eljutott oda, hogy már úgy gondolkodott önmagáról, mint aki képes bizonyos dolgokat kitalálni és véghezvinni, amiket eddig még sohasem.” – meséli a Doktornő.

„Szóval az a folyamat, ahogyan emberek megtanulják felismerni önmaguk és a mindenkori másik érzéseit, megéléseit és együttérzőkké, együttműködőkké válnak megérint és értelmessé teszi a munkámat."

Az ünnep – a szorongástól való szabadulás

„Érdemes még arról is beszélni, hogy ha az ember 10-20-30 évig ebben a helyzetében van [a fel nem ismert, kezeletlen spektrumállapotban], ebben a nagyon nehéz és a világgal rendezetlen viszonyában akkor olyan sok bántást kap, ami miatt én szinte nem is találkozok olyan neurodivergens személlyel, aki ne szorongana.” – folytatja Czirmai Doktornő.

Ezeknél a személyeknél a rengeteg szorongás hatására kialakul, és akár extrém méreteket is ölthet a tanult tehetetlenség és nagyon nagy százalékban megjelenik a depresszió is.

„Ezeket a tüneteket gyorsan és jól lehet rendezni a tudomány állása szerint. Ma már tehát akár 6 héten belül azért azt el lehet érni – jó esetben már az első szer beválik –, hogy szorongásuk lényegesen csökkenjen és alvásuk jobb minőségűvé váljon. Nem egyszer hallottam már, hogy „20 év után most aludtam először egy jót”. El tudjuk képzelni mekkora változás ez egy ember életében?" 

Az ünnep – a kapcsolódás újratanulása

Nem kevés az olyan kliens sem, aki annak hatására kezd felnőttként diagnosztikai folyamatba, hogy gyermekénél autizmust vagy egyéb atipikus működést diagnosztizáltak. Ilyen esetekben előfordul, hogy a szülőpár tagjainak egymással kialakított kapcsolata, kommunikációs stratégiái is felülvizsgálatra kerülnek és felülíródnak.

Czirmai doktornő egy olyan párt említ meg, ahol a későn diagnosztizált fél az érzelmek felismerésének és kifejezésnek nehézségével küzdött és neurotipikus partnerével terápiás kapcsolatban közösen képesek voltak újratanulni egymást. Kölcsönösen jobban megértették a másik működését és korábbi elvárásaiktól és ezen elvárások okozta nehézségektől és konfliktusoktól meg tudtak válni. Egy új közös nyelvet sikerült kialakítaniuk, kapcsolatukat egy megértőbb, érzelmileg, biztonságosabb közeggé transzformálták.

"Egyre több e témában érintett személlyel találkozva az évek alatt, egyre több neurodiverz pszichológusnak tanuló vagy már pszichológusként praktizáló kollégával ismerkedem meg  akik hasonló spektrumon lévő személyek fejlesztésével kívánnak dolgozni. Nekik és minden kliensemnek, akik tanítanak az együttérzőbb, együttműködőbb életre, kívánom az Élet Ünneplését!"

*

Dr. Czirmai Ildikó pszichiáter szakorvos, szupervízor, playback-színházi tréner, pszichodráma asszisztens, team coach és integratív terapeuta, aki azt vallja, hogy a jó működéshez való elsődleges kapcsolódás később orvosi hivatása alappillérévé vált.

*

Az interjút és a grafikát készítette: Dósa Judit 

Ígéretünkhöz híven a december 2-án közölt hosszú interjúból, melyet Dr.Madarassy-Szücs Annával készítettünk, kialakítottunk egy kis "akciótervet", melyet most 8 kártya formájában közlünk. Reméljük, ezzel segíthetünk a rendkívül tartalmas anyag könnyebb befogadásában és sikerül a gyakorlatiasabb részeket olyan formán átadni Olvasóinknak, amit praktikusan - akár kinyomtatva és a karácsonyi tervezőbe ragasztva - felhasználhatnak.

Rövid bevezetőként álljon itt egy kis részlet a korábbi interjúból:

"...amire én törekszem, hogy megerősítsem őket [a neurodivergens klienseket - a szerk.] abban, készüljenek tudatosan a karácsonyi időszakra, olyan módon, hogy ez számukra is feltöltő kikapcsolódás lehessen. Mivel ez lenne az ünnep célja és lényege, hogy egy picit lelassuljunk, kicsit megengedőbbek legyünk és befelé is tudjunk figyelni.” 

Madarassy-Szücs Anna kiemeli, semmiképp sem gondolja tarthatónak azt a szintén szokásban lévő hozzáállást, miszerint: „dehát egyszer van egy évben karácsony, kibírod”.

„Azt gondolom – mondja – hogy egy kapcsolatot nem ez az egyetlen nap határoz meg, erre a „ki kell bírni” narratívára nem épülhet az ünnep. Ha egész évben nem kell kibírnunk, teszem azt, a rokonság azon részét, akiket karácsonykor „ki kéne”, akkor valójában miért is kéne őket épp karácsonykor „kibírni”…?Az összes kliensemnek azt mondom, hogy azokkal az emberekkel, akiknek a társaságában kényelmetlenül vagy érvénytelenítve érzed magad vagy szorongsz és egyébként sem akarsz velük időt együtt tölteni azokkal most sem feltétlenül kell."

A korábbi interjúban kitértünk arra a kérdésre, hogyan változtathatunk ezen a berögzült szokásrendszeren, hogy mennyire bonthatjuk le a "kötelezőséget" a karácsonyi időszakról.

„Elvárások és kötöttségek mindannyiunk életében vannak, ezek nem feltétlen leküzdendő akadályok. Kérdés, hogy hogyan alakítanak minket és érdemes arra is ránézni, pontosan ki határozza meg ezeket? [...] Van választásunk." - mondta a Doktornő.

Hogy valóban van-e választásunk, s hogy pontosan miben is áll, mi a következménye ennek a választásnak, arról mesélnek a kártyákká formált idézetek. Mert, bár nehézségeink adódhatnak, amennyiben elkezdjük megtörni az addigi rutint, de jó hír, hogyha következetesen kezeljük ezeket a felmerülő nehézségeket, akkor olyan új szokások kialakítására nyílik lehetőségünk, melyek hosszútávon támogatnak minket.

*

A tudatos öngondoskodást a figyelmünk előterében tartó szellemben, tehát jöjjenek a kártyák! 

*

Amint látható, néhol a kártyákon is hosszabb szöveg maradt, igyekeztünk úgy sűríteni/kiemelni a Doktornő által korábban elmondottakat, hogy gondolatai teljessége ne sérüljön. Érkezünk még egy idézet gyűjteménnyel is a napokban, mely más szemszögből gyűjti össze az interjúban elhangzott legfontosabb részeket.

Addig is, ajánljuk adventi kalendáriumunkat, mint könnyedebb tartalmat, ami a december 24-ig tartó időszakban minden nap egy kis örömöt igyekszik csempészni a téli estékbe. Instagram oldalunkon minden nap zenét is választunk az ablakokhoz, Facebook felületünkön pedig külön albumban találhatóak a digitális kollázsok és a hozzájuk tartozó napi idézetek, melyeket kedves követőinktől kaptunk a novemberi játékunk során.

*

Az eredeti interjút és a grafikákat készítette: Dósa Judit

Bambusz I Tóth Réka Ágnes

Ugyanaz a kakas minden éjfélkor.
Valószínűleg a kék volt még éjjel is
olyan megtévesztő, mint egy időben
feladott képeslap: legyőz távolságot,
átaludt estéket, fel nem kapcsolt
lámpát. Centiket, amikkel másokat
kötsz össze nem létező emlékeiddel.
Felveszed a sötét légzési ritmusát, félni
a szabályos levegővételtől később kezdesz,
ez határoz meg mostantól, ne rontsd el.
Téveszteni annyi, mint felejteni. Akkor
engedsz ki, amikor a fekete ablakba
benyújtózik egy pálmafa. Mindig fúj
a szél benned, a csendesebb időszakokban
olvasni próbálsz, de a parton úgy erősödik
fel lépteidre a vihar, hogy nem mered kinyitni
a szád. Ott vár az a hang, ami még túl nagy,
de egyszer jó lesz rád.

*

A vers a szerző 2022-ben megjelent, Ultraibolya című első verseskötetéből való. Az utolsó sorokkal Réka egy instagram posztjában találkoztam, még a kötet megjelenése előtt. Mélyen megrendített. Az a fajta élmény volt, amire azt mondhatjuk: “szívbemarkoló”. Egy többé-kevésbé alexitímiás* ADHD-s autistának nem mindig könnyű felismerni, azonosítani az érzelmeket, így a mai napig sem vagyok biztos benne, hogy  a “szívbemarkoló” a helyes nyelvi jel, amivel dekódolhatom az érzés és testérzet csomagot, amit a vers sorainak olvasása okozott bennem. De saját életemben ez tűnik a leghelyesebb kódnak azóta is, így maradok ennél.

Amikor a diagnózis utáni hetekben a gyászfeldolgozás különböző lehetőségeit kutattam, rábukkantam Dr. Sarungi Emőke előadására. Nekem ez volt az egyik legnagyobb segítségem. Olyan megközelítésből beszélt a gyászfolyamatokról, amivel korábban még nem találkoztam. Tény, hogy a diagnózisomat megelőzően ennyire mélyen nem is foglalkoztatott a gyász kérdése (pedig fontos lett volna, mert értek meghatározó veszteségek). Minden esetre, ez az előadás elég hosszú időn keresztül végtelenre állítva ment a háttérben, mikor csak megtehettem, hogy a figyelmem egy részét erre fordítsam.

Segített mélyebben megérteni, hogy egy felnőttként megkapott diagnózishoz is természetes módon tartozik egy sajátos gyászfolyamat. Validálta számomra, hogy nem csak felszabadultságot és megérkezés élményt élek át, de nagyon súlyos veszteség-élményeim is vannak.

Itt muszáj megjegyeznem - szintén az alexitímia miatt -, hogy a mai napig is, amikor érzelmekről írok, vagy arról, hogy ezt vagy azt éltem át, azonnal nyílik egy párhuzamos vágány a rendszeremben, ami végtelenítve vizsgálja, hogy vajon a helyes kifejezést használtam-e, hogy biztosan azt érzem-e, hogy az olvasó, a hallgató, a kommunikációs vonal másik végén lévő befogadó számára a helyes módon közvetítettem-e magamat.

A mai napig sem vagyok teljes mértékben tisztában az érzéseimmel és, hogy amit érzek, arra a neurotipikus világ kódrendszere szerinti helyes/megfelelő kifejezést alkalmazom-e. Azért írom ezt le, mert, ha Te, aki olvasod, legyél bár alexitímiás gyermek szülője vagy magad is későn diagnosztizált neurodivergens személy, tudd, nem vagy egyedül a helyzettel. S, ha szülőként olvasod, legyen egy plusz ablaknyi rálátásod arra, milyen egy alexitímiával küszködő - bár ép intellektusú - autista belsőnézetes megélése erről. Az érzelmek, amik sokaknak annyira egyértelműek, számunkra rengeteg nehézséget képesek okozni.

Az érzelmek dekódolásának és kifejezésének nehézsége az egyik legkomolyabb nehézség, amivel én például gyermekkorom óta küzdök. Egy ideje extra “használati utasítással” igyekszem ezt megkönnyíteni, ha új emberekkel ismerkedem. Konkrétan elmondom, nem biztos, hogy megfelelően tudom értelmezni a hanghordozásukat, a gesztusaikat, a mimikájukat és kérem őket, ha tehetik, igazolják vissza, jól értettem-e. Ez persze újabb nehezítés, hiszen az emberek sokszor NEM AKARJÁK elmondani, valójában mit akartak közvetíteni. Máskor nem is látnak rá saját magukra. Túl sok faktor ez egy autistának, aki ennyi feldolgozhatatlan és bizonytalan információ hatására vagy épp súlya alatt könnyen előfordulhat, hogy bezárkózik.

Messzire vitt ez a kitekintés, mégis hozzátartozik az elgyászolandó dolgokhoz...

El kell gyászolnom azt az igényemet, hogy könnyedén illeszkedhessek emberekhez, társaságokhoz, a külvilághoz. Mélyen át kell éreznem, megértenem és elfogadnom, hogy komoly nehézséget okoz az állapotom miatt a kapcsolódás.

És minél idősebb vagyok, annál nehezebb az un-learning, az újra tanulás, a régi minták levetkőzése is, vagy az, hogy sebezhetővé téve magamat, egyenesen kommunikáljam ezt a hiányosságomat. Mivel, ez által még inkább a külvilág kétes jóindulatára és őszinteségére kell hagyatkoznom. Bíznom kell azokban, akikhez bármilyen okból és módon kapcsolódni szeretnék. Új alapot kell találnom ahhoz, hogy ezt a bizalmat képes legyek megelőlegezni. És, csak remélhetem, hogy a gyászfolyamat közben rájövök arra is, hogyan, honnan varázsolhatom elő, építhetem fel ezt magamban.

Ez az, ami mentén Tóth Réka Ágnes soraihoz kapcsolódom. Ez az a hang, ami - remélem - ott vár rám valahol, a hang, “ami még túl nagy, de egyszer jó lesz” rám. A versbéli "hang"-ot a belső biztonság, a nyugodt magabiztosság és belső erő metaforájának szeretem képzelni. Annak a hangnak, ami biztosít róla, hogy tényleg nem baj, hogy autista és ADHD-s vagyok egy világban, ami az ép intellektusom és a látszatra neurotipikus külső jegyeim miatt továbbra is folyamatosan érvényteleníteni igyekszik. A világban, ahol még mindig sokkal többen vannak azok, akik nem akarják meghallani, hogy az állapotom érvényes, valóságos és, hogy a hétköznapokat illető való megélésem igenis valid és létező megélés, ami megférhet az övék mellett. Amit nem meggyógyítani, megsemmisíteni, invalidálni vagy jelentéktelenebbé tenni kell, félelemből vagy bármilyen egyéb diszkomfortból, amit az okoz, hogy egyáltalán beszélek róla. Ez CSAK EGY ÁLLAPOT, a létezés egy alternatív verziója a spektrumon, ahol egyébként mind elhelyezhetőek vagyunk. 

Nehéz, hogy felnőttként ezt is el kell gyászolni, ha azt a sokat emlegetett ép intellektusomat és az általa biztosított erőforrásokat nem akarom többé maszkolásra felhasználni. Mert nem akarom. De, ha nem a maszkolásra mozgósítom a képességeimet, akkor bizony arra kell fordítanom azt az erőt, hogy igyekezzek edukálni magam körül és viseljem az önfelvállalás sokszor nehéz, fájdalmas következményeit. Nem túl fényes választási lehetőségek ezek. És valójában nem is igazi választás ez egy diagnózis után, amit sok esetben a felnőtt autista személy évtizedekig igyekezett megtalálni. Miután végre kiderült, hogy “mi is van velünk”, már nem akarunk visszabújni a maszkjaink mögé. Sokszor nem is vagyunk rá képesek többé. Persze, nem lehet ezt általánosítani, ki-ki a maga módján dolgozza fel és módosítja - ha és amennyiben - az életét a diagnózis után.

A gyász sokrétű és, ahogyan egy kedves személy elvesztése után, úgy egy személyiségréteg-felépítmény elvesztése(?) után is alattomosan támad a legváratlanabb helyzetekben és irányokból. A karakter, amin évekig dolgoztunk valóban a sajátunk volt? Lehet, hogy úgy építettük fel, mint egy szerepjátékban vagy egy SIMS kalandban? Volt egyáltalán ilyenünk? Mert, persze ez sem törvényszerű. 

Az én esetemben főként a keresés maga volt a stabil mag, ami köré a személyiségszerkezet épült. Talán ez a legpontosabb megfogalmazás. Mások - beszélgetések alapján - konkrétan szerepjátékos minta szerint építettek karaktert. Hogy aztán ezek a karakterek tovább segítenek-e bennünket, az minden esetben egyedi. Hogyha elveszítjük őket, megeshet, hogy az élmény egy konkrét szerettünk elvesztéséhez lesz hasonló. A gyász alattomosan és sok irányból furakszik be a hétköznapjainkba.

Hogy szülőként milyen elgyászolni az elképzelést, hogy tipikus fejlődésű gyerek helyett a tipikus, neurodivergens gyereket nevelünk, ezt sajnos nem tudom, így ezt illetően inkább csak azt remélem, mindaz, amit leírtam nyújt némi kapaszkodót az ilyen helyzetben lévő szülőknek is. Talán segít megvilágítani ezt vagy azt, legjobb esetben egy kis extra együttérzésre kínál alkalmat a gyermekük felé. Remélem. Mert gyerekként, olyan környezetben felnőve, ahol nem ismerték fel, mi történik, ahol nem kaphattam megfelelő támogatást, gyötrelmes volt élni. Egy kisgyerek, legyen bármennyire is ép és/vagy magas az intellektusa és láthatatlan a spektrumállapota, még nem feltétlenül képes kifejezni szabatosan a nehézségeit. Nincs meg a szükséges szókincse, a szükséges ismeretanyaga. Ha egy ilyen gyermek gondviselői megkapják a megfelelő információkat, azt remélem, az sokat segíthet, hogy az állapot felismerhetőbb és könnyebben viselhető legyen. Hogy minél több kisgyerek legyen minél nagyobb érzelmi biztonságban. Hogy minél kevesebbekből váljon későn diagnosztizált a tipikus felnőtt, akinek számos dolgot szükséges elgyászolnia.

-

*Az 1970-es években Peter Sifneos pszichiáternek köszönhetően egy új fogalom bővítette a pszichológiai szakkifejezések körét: az alexitímia. A szó görög eredetű, a-lexithymia, azaz szavak hiánya az érzések leírására. Szokták még úgy is emlegetni, mint az “érzések érzésének képtelensége” vagy “érzelmi analfabétizmus”. A jelenség főbb jellemzői: az érzelmek felismerésének, azonosításának, címkézésének nehézsége és ebből fakadóan az érzelmek kifejezésének nehézsége.

[A teljes cikk olvasási ideje kb. 8-12 perc]

A karácsonyi időszakban – és ehhez egyáltalán nem kell idegrendszeri kissebbséghez tartozónak lennünk – mind rengeteg külső és belső vagy belsővé tett (internalizált) nyomásnak lehetünk kitéve. Legyen mézeskalács, legyen körbelátogatva a rokonság, legyen minden úgy, hogy senki ne sérüljön. Igen ám, de miközben minden idegszálunkkal minderre figyelni igyekszünk, figyelembe vesszük saját magunkat vagy pedig – Anna szavaival élve – hagyjuk „megtorpedózni” a saját békénket, karácsonyi elképzeléseinket, az általunk vágyott, remélt ünnepi hangulatot?

Beszélgetésünkben igyekeztünk kitérni kifejezetten a neurokissebbség ünnepi jóllétét támogató témákra, gondolatokra és közben olyan megoldási lehetőségek is előkerültek a szakember eszköztárából, melyeket bárki hasznosíthat! Segítve azon olvasóinkat, akik nem szeretnék, vagy nem tudják végigolvasni a teljes anyagot, a cikk végén vázlatos formában összeállítottunk egy pontokba szedett, praktikus tanácslistát! Kívánjuk, hogy segítsen mindenkit, hogy idén olyan karácsonya lehessen, amilyenre igazán vágyik! (A cikkből már elérhető egy rövidített, kártyák formájában nyomtatható verzió is, mely ide kattintva olvasható!)

*

Cikkünk vezérfonalaként kezdetnek megosztjuk a Doktornő egyik kiemelten fontos gondolatát:

Mit lát, mit gondol a szakember az ünnepi időszakban a neurodivergenseket, neurodivergens gyermeket nevelő családokat érő stresszhatásokról? Arról, hogy az időszak túltelítettsége – legyen szó az érzelmi faktorokról, a gazdasági tényezőkről vagy a különböző áthághatatlannak tűnő, bevett szokásokról – hogyan hat, hogyan korlátoz?

„Összességében azt látom, hogy leginkább a nyomasztósága ennek az elváráscsomagnak – amit a karácsony jelent – és ez által a szorongatottság érzése érkezik meg a klienseimhez.

Különösképp igaz lehet ez a frissen diagnosztizált felnőttekre, akik már nagyon rutinosak abban, hogy mi az elvárás a világ részéről és nekik hogyan kell megfelelniük. Abban viszont kevesebb a rutinjuk, hogy felismerjék, érvényesítsék, nekik mi lenne a jó.

Így, amire én törekszem – folytatja Anna –, hogy megerősítsem őket abban, készüljenek tudatosan a karácsonyi időszakra, olyan módon, hogy ez számukra is feltöltő kikapcsolódás lehessen. Mivel ez lenne az ünnep célja és lényege, hogy egy picit lelassuljunk, kicsit megengedőbbek legyünk és befelé is tudjunk figyelni.”

Madarassy-Szücs Anna kiemeli, semmiképp sem gondolja tarthatónak azt a szintén szokásban lévő hozzáállást, miszerint: „dehát egyszer van egy évben karácsony, kibírod”.

„Azt gondolom – mondja – hogy egy kapcsolatot nem ez az egyetlen nap határoz meg, erre a „ki kell bírni” narratívára nem épülhet az ünnep. Ha egész évben nem kell kibírnunk, teszem azt, a rokonság azon részét, akiket karácsonykor „ki kéne”, akkor valójában miért is kéne őket épp karácsonykor „kibírni”…?Az összes kliensemnek azt mondom, hogy azokkal az emberekkel, akiknek a társaságában kényelmetlenül vagy érvénytelenítve érzed magad vagy szorongsz és egyébként sem akarsz velük időt együtt tölteni azokkal most sem feltétlenül kell.

Mindenképp érdemes elgondolkodni azon, hogy a karácsonyi szorongásunkat a másik személy – akivel időt kéne töltenünk –, a  vele való kapcsolat okozza vagy összességében maga a karácsony?

Ha erre megtaláljuk a választ, az sokat segíthet, hiszen lehet egyszerre szeretni valakit ÉS szorongani az ünneptől. Sőt lehet szeretni valakit és azt érezni, hogy érdemes lenne a kapcsolatunkon változtatni, hogy az biztonságosabb, támogatóbb legyen mindkettőnk számára. Kérdés, hogy ezt valóban karácsonyra szeretnénk-e időzíteni. Mondhatjuk, hogy én tényleg szeretlek téged és nekem most fontos az, hogy egy napig otthon lehessek és tényleg csak befelé figyeljek vagy a szűk családdal legyek.”

Kötelező? Nem!

Nem muszáj enni, nem muszáj alkoholt inni, nem muszáj kötelezően minden percet a karácsonyi összejövetelen tölteni. El lehet vonulni néha a kisszobába és tartani egy kis szünetet.

„Itt különösen sokat számít az, hogy a neurotipikus rokonok és családtagok hogyan tudnak megengedők lenni a másik irányába.” – mondja Dr. Madarassy-Szücs Anna.

A doktornővel való beszélgetés során felmerült az a téma is, hogy mi történik, amikor egy szakember markáns véleményt oszt meg egy olyan társadalmi közmegegyezésen alapuló narratíva kapcsán, mint amilyen a karácsonyé is. Ezt az ünnepet övezi talán a legtöbb nehezen módosítható, ám sokakra annál károsabb hatást gyakorló „kötelező szokás”, ahogyan erre a címben is utaltunk. Dr. Madarassy-Szücs Anna pedig elmondja, ő jó szívvel, határozottan képviseli és vállalja azt a véleményét, hogy ne kelljen kötelezően megjelenni sehol sem a „szeretet ünnepére” hivatkozva.

„Elvárások és kötöttségek mindannyiunk életében vannak, ezek nem feltétlen leküzdendő akadályok. Kérdés, hogy hogyan alakítanak minket és érdemes arra is ránézni, pontosan ki határozza meg ezeket? Sokszor mérhetetlen agresszió gyűlik fel az egyénben akkor, ha ez a narratívája: „rengeteg elvárás vesz körül és nincs választásom”. Van választásunk – folytatja Anna – ugyanannyira megérdemlik ezek az emberek [a neurodivergensek], hogy érvényesítsék, érvényesíthessék a saját igényeiket, szükségleteiket. És, ha ezzel szembemenve arra használjuk a karácsonyt, hogy ez az a nap, amikor mindent le kell nyelni és ragaszkodunk ehhez a hozzáálláshoz, akkor ezt az ünnepet, az ilyen típusú családi együttlétet senki sem fogja várni. Legyen szó akármilyen idegrendszerű emberről”.

Valóban van választásunk?

A következőkben kitérünk arra, miben is áll pontosan a választási lehetőségünk, hogyan adhatjuk, teremthetjük meg magunknak a választás szabadságát, még a megkövesedett – vagy inkább annak látszó – karácsonyi szokásrendszerek közt lavírozva is.

A fentiekből kézenfekvően adódik ugyanis a kérdés: rendben, van választásom, úgy döntök, nem megyek oda, ahol jelenleg általam kezelhetetlen mértékű nyomást élek meg én vagy a gyermekem. Ebben az esetben azonban szembe kell(het) nézni a másik oldal értetlenségével, szomorúságával vagy bármely, számunkra nehézséget okozó reakciójával.

Vagyis valóban könnyebb lesz, ha nem megyünk oda, ahol nehéz vagy csak egy másfajta nehézséggel kell megbirkóznunk? A jó hír, hogy bár igen, másfajta nehézségek adódhatnak, ha következetesen kezeljük őket, új rutin, új szokások kialakítására nyílik lehetőségünk, melyek hosszútávon támogatnak minket, gyermekünket, és legjobb esetben az egész családi struktúránkat is.

Az egyik fontos tényező

„Talán az egyik legfontosabb tényező ebben is az idő. Most még majdnem egy hónap van karácsonyig, és amit itt ismét kiemelnék, hogy minden megszokás abból lett, hogy elkezdtünk egy rutint és ezt folytattuk. Ugyanezzel az erővel kialakíthatunk új rutint is! Nyilvánvaló, hogy a folyamat elején ez mindenkinek kicsit nehezebb, és hiszem, hogy ez lehet jó megoldás. – mondja a Neurodiverz Műhely vezetője – Ahhoz, hogy változást idézzünk elő, lehet, hogy csupán több időre van szükség.”

A fontos ismeretlen az egyenletben

„A másik fél saját nézőpontja és gondolatai. Ez az, amit tudnunk kell meghallani. – hívja fel a figyelmet egy ilyen átalakítás legnagyobb nehézségére Anna – Mert a nagypapa és a nagymama vagy a családtagunk, akit nem akarunk kötelességből meglátogatni, meglehet, úgy fűzi majd tovább ezt a döntésünket saját magában, hogy ő már nem fontos, mi nem szeretjük őt.

A megoldás

„Ha párhuzamosan tudjuk elismerni, validálni, a saját és a másik fél igényeit is, ha képesek vagyunk kommunikálni – a példánál maradva – a nagyszülőknek, hogy nagyon szeretjük őket, a mi és a gyermekünk számára is nagyon fontosak továbbra is, és ha feldaraboljuk rohangászássá a pár napos karácsonyt, az egyik félnek sem lesz jó. Nem tudjuk azt a minőségi időt együtt tölteni, amire szükség van, amire vágynánk. Ha azonban kicsit átalakítjuk a korábbi rutint és megbeszéljük, hogy a karácsonyi időszak a mi családunkban egy hosszított időszak, amit teszem azt, elkezdünk Mikuláskor és tart január végéig, akkor a 3-5 napos futam máris 1 hónappá nyúlik.”

„Tehát nem a találkozást akarjuk megszüntetni és a korábbi családi rutint, hagyományokat eltörölni, hanem szeretnénk olyan új hagyományokat teremteni, melyek lehetőséget adnak az igazi befelé figyelésre vagy bármely valós, belülről jövő szükségletünkre. Ha ezt képesek vagyunk úgy kommunikálni, hogy világossá tesszük, megértjük a másik fél aggodalmait, nehéz érzéseit és meg tudjuk nyugtatni a másikat és megtámogatni őt a saját szerepében [pl. a nagyszülői szerepben] és nem elvesszük ezt tőle, akkor azt gondolom, lehetséges az új rutinok kialakítása. Minden esetre jó, ha ezt nem 23.-án kezdjük lezongorázni, hiszen egy utolsó pillanatos telefonhívás nekünk sem esne jól senkitől.”

Tervezés és nyílt segítségkérés

„Ha tervezünk és tudatosan, szeretetteli módon vállalva kommunikáljuk, hogy nekünk családként 4 napok kellenek egy helyben és a rohangálás nem működik, ha ebben kérünk támogatást a nagyszülőktől, hogy segítsenek ezt megélni, hogy így nekik is, nekünk is jó lehessen, az is egy olyan új kommunikációs útvonal, forma lehet, amivel megkönnyíthetjük az átállást.

Hiszen így azt is közvetítjük: szükség van rátok az új rendszer kialakításához, segítsetek ebben, csináljuk együtt. Nem ti vagytok a probléma, mi együtt állunk egy problémával szemben, ami az ünnephez nem méltó szétforgácsolódás.

A rugalmasság képessége bennünk van, csak sok esetben nem merjük használni, mert annyira ragaszkodunk - talán félünk is - a karácsonyi narratíváktól, melyek mintha betonba öntve magasodnának előttünk, tornyosulnának fölénk. Fontos felismerni, hogy ezeket a narratívákat, elvárástornyokat mi magunk építettük vagy a családi elvárásrendszert éltettük tovább.” 

Egy tipikus, ám elkerülhető tervezési hiba

„Karácsonykor sokan vannak úgy vele, hogy végre itt ez a kis pihenő, miközben már pontosan tudják, mennyire telített lesz az a pár nap is az ide-oda rohangálással, programokkal, feszítettséggel, időhatárokkal. – kezdi Anna.

Most még időben vagyunk ahhoz, hogy akár színes, szép időtervezőkkel készítsünk egy menetrendet, ami – ha nem is pontosan úgy valósul meg, s ennek lehetőségét fontos megengedni magunknak – legalábbis segít majd jobban átlátni, mire is számíthatunk, mire kell készülnünk. Mert bár szabadnak tűnik az az egy hét, valójában pontosan megvan, hogy mondjuk 24.-én délután kettőkor családi ebéd, négykor már a nagyszülőknél kell lenni és így tovább.

Azt gondolom, ez a fajta tervezés mindenkinek nagyon sokat segíthetne, és ha ezt előre megcsináljuk, be tudjuk illeszteni azokat az időszakokat is, amikor nekünk arra van szükségünk, hogy egy takaróval és egy bögre forró csokival elvonuljunk. Vagy, amikor számítunk arra, hogy adott vendégeskedés kimerítő lesz, akkor utána igenis legyen x óránk, hogy mindenki azt csinálhasson, amit akar és kipihenhessük magunkat. Ez lehet közös filmezés, közös séta, vagy egyedül töltött idő.

Kiemelném – folytatja egy fontos terület említésével a doktornő –, hogy ADHD-s érintettség esetén, előfordul jó eséllyel, hogy utolsó pillanatos helyzetekbe kerülünk. Ezt azért is érdemes tudatosítani, mert egyértelműen látjuk – erről statisztikák is elérhetők –, hogy aki az ajándékvásárlást utolsó pillanatra hagyja, tervezetlenül vág bele, az többet költ…és így tovább.

Tehát minden szempontból sokkal jobb, ha most, idejében tervezünk. Fontos, hogy egyáltalán nem baj, ha nem minden úgy alakul, ahogy elterveztük. Ha legalább egy nagyjából látott terv rendelkezésünkre áll, akkor azt is láthatjuk, hol kell majd csínján bánnunk az energiaraktárainkkal és ennyi meg ennyi idő lesz az, amit senkinek semmi pénzért nem adok, mert az az enyém, a miénk.”

Mi kell ahhoz, hogy egyáltalán képesek legyünk időbeosztást tervezni?

Ha már eleve egy fokozott szorongatottság állapotában vagyunk, nehézséget jelenthet a még oly hasznos tervezés folyamatát is véghezvinni. Mit mond a szakember, hogyan léphetünk eggyel hátrébb ettől a szorongatottságtól?

„Hadd éljek egy gamer azaz játékos hasonlattal: ha mondjuk úgy tekintünk a karácsonyra, mint egy extrém nehezített pályára egy játékban, amiben szintek vannak, melyeket meg kell ugrani [játékos szlenggel leveluppolni], akkor mellé rendelhetjük – folytatva a gamer-hasonlatot –, hogy mi úgy akarjuk végivinni ezt a level 10-es pályát, hogy senki nem hal meg közben és nem nullázódik le a mi életerőnk sem, valamint pontosan tudjuk, hogy hol vannak a kis life potion, azaz életerő feltöltő, begyűjtő pontok ezen a pályán, ahol szépen haladunk előre. Lehet egy ilyen játékot is csinálni magunknak szorongás esetén. Ezt egy kiváló kolléganőm egyszer konkrét játékként meg is tervezte egy kamasz kliensével, fantasztikus volt!”

Használni egymást – a lehető legjobb értelemben

„Azt gondolom, ilyenkor különösen érdemes használnunk egymást. Hadd pontosítsam! Ha van egy barátod, egy terapeutád, valaki, akiről tudod, hogy képes meghallgatni, akkor legyen az saját magad felé a heti vagy adventi jótéteményed, hogy leülsz vele. És kérheted ezt karácsonyra is, egyfajta előzetes ajándékként: „nekem az lenne a legnagyobb ajándék, ha a következő 2 hétben 2 órát arra szánnánk, hogy leülünk, készítünk valami finomat, amit mindketten szeretünk vagy gyertyát gyújtok és bebújok a súlyozott takaróm alá, közben, a lényeg, hogy azt szeretném karácsonyi ajándéknak, hogy segíts megtervezni ezt az időszakot.

Ha ezt sikerül kommunikálni és valaki ott van velünk, aki segít, meghallgat, segít szabályozni magunkat, amikor már csak azt érezzük, ez az egész már csak rosszabb lesz, fontos tudnunk: ezt nem feltétlenül kell egyedül csinálni. Hiszen ez is a karácsony része lenne, nem igaz? Hogy egymással kapcsolódjunk.”

Karácsonyi együttlét: kihívások és segítőtársak

A doktornő ezen a ponton megoszt egy izgalmas ajándékozási ötletet a Műhelyükből, melyet akár baráti körben, akár családban, akár céges kereteken belül is érdemes lehet alkalmazni. A lényeg, hogy a társaság tagjai kihívásokat adnak meg, melyeket szeretnének megcsinálni és segítőtársat kapnak a kihívás sikeres végig viteléhez.

Néhány egyszerű példával: akinek nehézséget okoz e-mailekre válaszolni vagy bár tudja, hogy szüksége van 8 óra alvásra, de mégsem képes betartani ezt, az ezekhez kap egy segítőt, aki egy hónapon keresztül támogatja őt saját célja elérésében. Tehát a kosárban a célok vannak és aki kihúzza adott célt, az a célt megfogalmazó segítőjévé válik, s ezt adja neki ajándékba.

„Szerintem szabad ezt használni, szabad bíznunk abban, hogy jól tudunk egymásnak segíteni. Természetesen igen, ha például egy ADHD-s személyről beszélünk, nem várhatjuk, hogy ő most majd nagyon ügyes lesz egy hónap alatt az idejének szervezésében. abban viszont lehet ügyes, hogy ehhez segítséget kérjen.”

Lehet segítséget kérni, megkérhetjük az anyukánkat, hogy gyere mama, legyen az a karácsonyi ajándék, hogy megbeszéljük, ki mit szeretne és mi az, amiből nem szeretne engedni. Hogyan alkossunk olyan karácsonyt együtt, hogy mindenki megkapja azt, amire vágyna?” – mondja a szakember visszacsatolva oda, hogyan vonhatjuk be jól szüleinket, gyermekeink nagyszüleit egy átalakító rutin megtervezésébe.

Létezik-e működő példa?

„Abszolút! – kezdi lelkesen Anna – Egy szívemnek nagyon kedves családnál, ahol a gyermekük diagnózisán keresztül fény derült mindkét szülő autizmusára is, az elmúlt években azt tapasztaljuk, hogy ők organikusan megélik a békét és a feltöltődés élményt akkor, amikor négyesben elvonulhatnak családi pihenésre. Ha nincs zsongás körülöttük, hihetetlenül szép egyensúlyba képesek kerülni. Innen visszabontva már könnyű volt felismerni, hogyha ők feldarabolják az idejüket vagy amikor több és őket nem segítő elvárás érkezik feléjük kívülről, akkor hamar felborul ez az egyensúly és dekompenzálttá válnak.

Nyilván ez a változás évek alatt zajlott le, ők ebbe belenőttek és a nagyszülőket is támogatva ennek megértésében elkezdtek beszélni arról, hogy olyan jó velük, amikor megérkezhetnek a velük töltött időbe, viszont kellemetlen, ha a „legyünk túl rajta” időnyomásban kell létezni.

Ez a család képes volt kommunikálni a nagyszülők felé, hogy: „mama, papa, ti nem olyanok vagytok, akiket mi le akarunk tudni, akin túl akarunk lenni.” Ehhez azonban arra van szükség, hogy a karácsony más rendszerben működjön.

Mindehhez arra volt szükség, hogy komolyan átalakítsák a struktúrát: egyik évben az egyik nagyszülő párt, másik évben a másikat látogatják, a hozzájuk érkező vendégek számát pedig megszabják. Nyilván ehhez kellett a nagyszülők megértése. Kiemelten fontos egy-egy ilyen átalakítás során, hogy az ember képes legyen abban gondolkodni: mindenki sémái, tudattalan elhárító mechanizmusai bekapcsolhatnak. Ahogyan fentebb már említettem, a legkönnyebben az a félelem aktiválódik, hogy nem vagyok elég fontos a családom számára. Tehát őszintén és szeretettel, a másikat és saját magamat egyszerre validálva kell tudni határokat húzni. Hiszen a karácsony nem annak az ünnepe, hogy végletekig kitolhatjuk mindenki határait.”

Az eszköz, amire a leginkább szükségünk van mindehhez: az önismeret

Adódik a kérdés, ki lehet képes ilyen komoly átalakító munkát, folyamatokat végigvinni? A válasz, ahogyan számos esetben, ezúttal is az, hogy olyan személyek, akik foglalkoznak önmaguk fejlesztésével, akik rendelkeznek már valamennyi önismerettel.

Az „önismeretezés” kapcsán azonban felmerül újra a határhúzás kérdése, hiszen hol húzódik a felelősséghatára annak, aki előbbre tart ezen az úton? Milyen hosszúra nyúlik azon dolgok listája, melyeket elvárhatunk tőle? Dr. Madarassy-Szücs Anna itt egy kiváltképp fontos – mondhatni talán – szabályt fogalmaz meg, melyet érdemes alkalmaznunk:

„Igen, egy ilyen rutinátalakítási-folyamat igényel önismeretet, azonban a többi ember [a folyamat többi résztvevője] önismeretének hiánya nem lehet indok arra, hogy az, aki előbbre tart önmaga megismerésének folyamatában, annak ezért saját magát kelljen „megtorpedóznia” minden alkalommal.

Nem elvárható, hogy bárki életfeladatává tegye a saját, a gyermekei és ezzel egy időben a szülei önismeretének a fejlesztését is.

Azt gondolom – mondja Anna –, hogy lefelé/előrefelé, a gyermekeink felé van egy ilyen felelősségünk, de visszafelé, a családi vonalon felfelé haladva, a szüleink felé, már nincsen. Ott van erre lehetőségünk és nincs felelősségünk. Ez nagy különbség. A saját önfejlesztésünk a mi felelősségünk, a szüleink felé nem tartozunk ilyen felelősséggel.”

*

Íme, a rövidített gyűjtemény/összefoglaló, melyet írásunk elején ígértünk!

*

Az interjút december folyamán több, kisebb egységben is közölni fogjuk, grafikákkal színesítve, hogy ezzel is segítsük a benne elhangzott támogató és hasznos infók könnyebb befogadását. Az ünnepekhez kapcsolódó következő izgalmas interjúval a hetekben érkezünk, mivel szerencsénkre egy másik kedves és nagyszerű kollégánkat is sikerült elcsípni egy beszélgetés erejéig! 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ha pedig érdekel valami kedves, könnyed, néhol humoros, másutt érzelmes, napi pár másodperces feltöltődés, ajánljuk figyelmedbe digitális adventi kalendáriumunkat, melyet instagram oldalunkon érhetsz el! Minden nap egy, a spektrumállapothoz kötődő megosztást találhatsz benne. Hogy pontosan mi is ez az egész, arról mindegyik "ablak" 3. lapján olvashatsz egy rövid leírást! 

*

Az interjút és a grafikákat készítette : Dósa Judit

Nagyjából 24 éves korom körül találkoztam Frida Kahloval, abban a bizonyos Salma Hayek főszereplésével készült filmben. Ez még jóval azelőtt volt, hogy Fridát felkapta volna a popkultúra és arcát lépten-nyomon vászontáskákon, gerilla art matricákon, tetkók tömkelegén és kitűzökön láthattuk város- és világszerte. 

Na, nem mintha ez baj lenne, csak…mindig, amikor elmondom, mennyire sokat jelent nekem a festőnő életműve, szükséges hozzátennem - a magam megnyugtatására -, hogy cseppet sem az elmúlt pár évben divatossá vált “fridulás” miatt vált fontossá a számomra. Hogy miért…? Mert több esetben találkoztam azzal a reakcióval, hogy ezt vagy azt “biztosan csak, mert mindenki más is”. És, igen…nos, volt idő, amikor nagyon szerettem volna azt szeretni, amit mindenki más - jó példa erre a miniszoknya és a tangabugyi a 2000es évek elején vagy a sminkelés (utóbbi egész életemben) -, de hol a már akkor is erősen jelenlévő szenzorosságom, hol - ma már világos - autisztikus vagy ADHD-s vonásaim miatt egyáltalán nem tudtam kapcsolódni azokhoz a viselkedési mintákhoz, rajongási fázisokhoz, amikhez #mindenkimás. 

…és, nos ez a szükségtelen önigazolás is egyike maradt azoknak az önsértő mintáknak, amelyeket minden erőmmel igyekszem felülírni és meggyógyítani. Mert, hát…épp Frida Kahlo az egyik azoknak a példaképeimnek, aki - ha hihetünk a róla szóló beszámolóknak és hiteles narrátornak fogadjuk el őt magát - a világért sem magyarázkodott, nem kért folyton bocsánatot a létezéséért és nem érezte, hogy neki kisebbre kéne összehúznia magát. Annyira nem, hogy mára az egész világot körbeéri kinyújtózó szellemi öröksége. És ez szerintem csodálatos. A hatás, amit maga után hagyott. Az erő, amiből még így, évtizedek és országhatárok, sőt kontinensnyi határok távlatából is lehetséges meríteni. 

„Régen azt hittem, én vagyok a legfurcsább ember a földön, de aztán arra gondoltam, hogy csak létezik valaki más is, aki hasonlóan különcnek és tökéletlennek érzi magát, mint én. Elképzelem őt, és az merül fel bennem, hogy valahol ő is most éppen rám gondol.” – így hangzik egész pontosan a mondat, amibe 10 plusz éve kapaszkodom. Ami a mentőövem volt kapcsolati “bénázásaim” során. Legyen szó társkapcsolatokról, barátságokról, szakmai kapcsolatokról vagy mondjuk inkább úgy, bármilyen típusú emberek közti kapcsolódásról, legyen szó digitális vagy analóg formájú, formálisan vagy profán módon zajló kapcsolódásról. 

Reméltem, hogy megtalálom a “különcöket”, akik közé tartozhatok, mivel én magam a spektrumnak egy olyan állapotában létezem, ahol vágyom a valahová tartozás élményére. A kapcsolódásra.

Viszont elég speciális kereteim vannak. Neurotipikus nyelvhasználattal élve mondhatnánk: “magasak az elvárásaim”. De ez nem így van. Azt hiszem, az elvárásaim pont olyanok, amilyenek az elvárások általában: a hasonlóságot keresem, az otthonosság érzetét, a kölcsönös megértését. Reciprocitást - a lehető legtöbb területen. És, mivel az agyam, a hálózatom úgy van huzalozva ahogy, ezért - bár számos különleges “különccel” találkozhattam - az “én különceimmel” csak igen ritkán sikerült.

Ennek pedig az - is - volt az oka, hogy véges-végig diagnózis és megfelelő támogatás nélkül éltem az életem. A traumákkal és a viselkedési sémákkal való foglalkozásig szinte minden szakember eljutott, de az ép intellektus, a számos területen megmutatkozó - legalább fél - tehetség, a magas szinten művelt maszkolás és az összetett, CPTSD-n alapuló traumacsomag, a parentifikált gyermeklélek és a people pleasing a részemről, a tudomány lassan haladása miatti szűkös ismeretek a részükről, nem tette lehetővé, hogy bárkiben felmerüljön: autista és ADHD-s vagyok. Atipikus fejlődésmenetű kisgyerek, kiskamasz, kamasz, fiatal felnőtt, felnőtt nő vagyok.

A lány, aki kicsit fura, de ahhoz nem eléggé, hogy komolyan vegyék, mert elég csak azt mondani: “feltűnési viszketegség”, “elevenség”, “túl sokság”, “szétszórtság”, “dekoncentráltság”, “nem kitartóság”, “túl könnyen feladás” … mintha Harry Potteres varázsigéket szórtak volna rám, bő 25+ évnyi megszállott keresésem alatt. 

Egészen addig a nyárig.

…amikor a legváratlanabb - bár, ugyanakkor a leginkább kézenfekvő - helyen egy olyan “különccel” találkoztam, akihez igazán hasonlónak érezhettem magam. A vele való találkozás indított el mindent.

“Csak” egy másik fiatal nő volt, egy random helyen, random időben, mint a filmekben és a regényekben azok a figurák, akikkel a hős épp jókor találkozik és, akik megváltoztatják sorsának menetét. (Szeretem Joseph Campbell Hős útja elgondolását és az ez alapján kidolgozott Hősnő útját is Maureen Murdocktól és ennek a két #életélményvázlatnak egyéb variánsait is. Akadnak bőven.)

Tehát ott volt ő, az én sorsfordító találkozásom, aki csak sorolta az élményeit, a megéléseit a hétköznapjairól és a beszélgetésben egyre beljebb és beljebb haladva mindinkább úgy éreztem, rólam beszél. Neki ekkora már volt hivatalos diagnózisa az ADHD-ról és nekem, egy életében először látott idegennek elárulta ezt. Azóta is úgy gondolok erre az esetre, mint az “igazi” kapcsolódás alapmintájára. Beépült algoritmusokat kereső rendszerembe és valamit felülírt. Vagy…talán inkább gyógyított. 

Akkor és ott, igazán képes voltam kapcsolódni. Pár órányi idő persze nem tekinthető elegendő mintának, hiszen nem tudhatom, képes lettem volna vele hosszútávú barátságot kialakítani. De ez már egy másik eszmefuttatás témája. A vele való találkozás irányba állított és onnantól alig pár hónap alatt eljutottam az autizmus, azon belül is a magasan maszkoló (akkor még “magasan funkcionáló”) , ép intellektusú nők tapasztalataiig. Majd, miután terapeutámnak egy szakajtónyi bizonyítékot hordtam az üléseinkre, mint ahogy egy jó macska, hordja a zsákmányt a küszöbre, sikerült kimondania: “ha mindezt előbb tudta volna”. Nem látszódtam a traumáimtól. És láttatni is csak nehezen voltam képes magam. Mert őszintén…? Nem igazán tudtam, mit vagy kit is akarok láttatni? Ki az az “én”? Az ‘én’...? A rengeteg használati utasítás és a kényszeres önmegmagyarázások mögött, alatt? 

Nem, nem az autizmusom vagyok és nem az ADHD-m vagyok. Nem az olyan újabb varázsigék összességének fókuszában álló tárgy vagyok, mint: “ép intellektusú”, “magasan maszkoló”, “1-es támogatottsági igényű”. De mégis…mindezek az (út)jelzők segítenek abban, hogy tudjam mi nem vagyok: nem vagyok neurotipikus és a világ, amiben több évtizednyi életet leéltem megszámlálhatatlanul sokszor kétségbeesve, rémülten, meg nem értéstől szenvedve, térkép nélkül bolyongva a számomra útvesztőnek tűnő találós kérdések játékában, nos, ez a világ nem az én világom volt. 

Az állandó elvágyódásom, az értelmezhetetlen honvágyam/hontalanság érzetem végig, végig arról szólt, hogy a kapcsolódást kerestem. Most, hogy tudom, ki vagyok, mik az engem nagyban meghatározó irányok és rajtam kívülálló erők, amelyek kóbor neuronok formájában határozzák meg a kódrendszerem, a pszichés felépítményem, most egyre több alkalommal élem meg azt a kapcsolódási élményt, amit annyira kerestem. 

Jóval kevesebb kapcsolaton és interakción keresztül, de jóval sikeresebben menedzselve ezeket az interakciókat. Amennyiben érvényesnek fogadjuk el ebben az összefüggésben a “sikeres” kifejezést. Talán mondhatom így, hiszen csak rólam szól ez az írás és én sikeresebbnek érzem magam, mint valaha.

A szemléletünket bemutató posztban már megjelent egyszer ez az idézet, most azonban visszatérnénk rá még egy rövid gondolatsor erejéig, mert a vándorlás motívuma összekapcsolódhat a türelmes, a kíváncsi, a felfedező, a kincskereső - átvitt vagy konkrét értelmű - attitűddel is.

Mennyi regényt, filmet, dalt, egyéb művészeti alkotást ismerünk, ami a vándorlást, az úton levést teszi meg központi témájának? Biztosan fel tudna sorolni mindenki néhányat. És mennyi olyan történetet, legyen az képekkel, zenével vagy szavakkal elmesélt, ahol az út maga a főszereplő, a történet egyértelmű főhőse? Mennyit, ahol érthetővé, átérezhetővé, átélhetővé válik számunkra az a számos formában ismert idézet, amely arról szól, hogy az út maga cél?

Hadd hívjunk meg most néhányat ezek közül a sokatmondó variációk, tanítások közül!

“A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.” - Abraham Johannes Muste

“Amit a cél elérésével kapunk, közel sem olyan fontos, mint amivé válunk, amíg azt elérjük.” - Zig Ziglar

“Érdekes, hogy milyen sokat gondolkodik az ember, amíg úton van. És milyen keveset, mihelyt megérkezik.” - Erich Maria Remarque

“A cél, (...) sokszor maga az út, de csak ha nem céltalan; s minden célból, ha valóban cél volt, mindig új út vezet tovább.” - Rónay György

*

Használjuk ezeket az idézeteket azon az úton, amire a diagnosztikai folyamattal lépünk rá. Mert minden utazás elengedhetetlen kelléke egy jó tájoló. És ez a négy mondat, ha úgy tetszik lehet a mi négy sarokpontunk, északunk, delünk, keletünk és nyugatunk. Hozzájuk igazítva utazásunkat feltárulhat egy egészen új horizont.

Emberek pszichés, érzelmi jóllétének egy fontos szeletét a kezünkben tartani komoly felelősség. Olyan feladat, küldetés, ügy - kinek-kinek hogyan megfoghatóbb -, amely esetében elengedhetetlenek a szabályok, az etikai kódex, a pontosság, az alaposság, a türelem.

A türelem különösképp, mivel - főleg a jelen korban - sokszor érezhetjük, hogy “szorít az idő”, hogy “már rég ott kéne tartanunk”, jelentsen ez az “ott” helyet, státuszt, egy elképzelt képet, amit talán nem is mi festettünk magunknak magunkról. A diagnosztikai folyamat természetéből adódóan relatív lassú, akár hónapokat is igénybe vehet. De ismerünk bármilyen, általunk sikeresnek tekintett projektet, alkotást, embert, aki szinte “egy csapásra” érte el, amit elérni kívánt?

Szakemberként a türelmesség azt jelenti, nyitottak maradunk és mindig képesek vagyunk

meghallani, amikor a hozzánk forduló fájdalomból, szenvedésnyomás alatt állva beszél. Kliensként a türelem azt jelenti: itt a lehetőség, hogy azzal a türelemmel forduljak magam felé, ahogyan egész életemben szerettem volna, hogy viseltessenek irántam. A türelem egy diagnosztika esetén kitartást is jelent. Odaszánást, saját magunk által választott fegyelmezettséget. A türelem azt jelent(het)i, most tanulok valami újat magamról és ennek hagyok időt, mert tudom, hogy saját elhatározásomból, magamért dolgozok. Ezúttal senki nem gyakorol rám külső nyomást.

Aki “emberezik”, annak szükséges kialakítania, kifejlesztenie egy, de leginkább több plusz antennát, amivel képes igazán mélyen ráhangolódni a mindenkori másikra. Olyan antennákat, amelyekkel az értő és segíteni szándékozó figyelem terét képes akár másodpercek alatt létrehozni.

Ebben a térben rengeteg érzelem mozog, nem ritka, hogy rendkívül fájdalmasak is. Ahhoz pedig, hogy ez kezelhető legyen, mind a szakemberek, mind a hozzájuk fordulók részéről, - kinek-kinek a folyamat által megkívánt szinten - komoly felkészültséget és a diagnosztika kereteihez való elszánt és egyenes hozzáállást igényel.

Mi a NeuroHarmoniánál ezért is törekszünk arra, hogy kommunikációnk minél tisztább és átláthatóbb legyen, emiatt készítünk alapos, színkódolt költségvetési tervezetet személyre szabottan minden megkeresés esetén és emiatt hangsúlyozzuk azt az aprónak tűnő, mégis annál fontosabb kérést is, hogy a hozzánk fordulók az info@neuroharmonia.hu címen keressenek minket.

Felnőttként egy olyan felnőtt-felnőtt interakcióban, amelyet a diagnosztikai folyamat jelent, lehetőségünk nyílik pozitív tapasztalatot szerezni az egészséges, partneri kapcsolódásról. Arról, hogy a keretek és szabályok milyen formát öltenek, mikor értünk alkalmazzák őket, velünk együtt és mindez minket segít. Jól kivehető ellentétben áll egy ilyen attitűddel zajló folyamat azzal, amikor valaha, valakik korlátozó normaként kényszerítettek ránk szabályokat, vélt vagy valós etikai kódexet, a felelősség nevében hárítást, elhagyást, parentifikációt és még sorolhatnánk mi mindennel találkozunk klienseink történeteiben.

Arra törekszünk, hogy aki hozzánk fordul, annak segítsünk újraírni a “felelősség”, a “szabályok”, a “keretek”, a “határok”, a “türelem” szavakhoz fűződő, egy életen át gyűjtött negatív élmény,- és tapasztalat csomagot is. Abban bízunk, hogy közös erővel, elszánással, tiszta kommunikációval és kölcsönösen szeretetteli hozzáállással segíthetünk ebben is a diagnosztikai folyamat során.

*

Ha szívesen olvasnál szakembereinkről, motivációjukról és személyes hitvallásukról, megtalálod bemutatkozásaik rövid összefoglalóját Instagram oldalunkon, a "Szakembereink" történetfül alatt!

Ma olyan megváltozott közegben élünk, ahol az utcán a tizenévesek arról beszélnek, nem akarnak “traumabondingolni”. A pszichológiai terminusok beszivárogtak a hétköznapokba és elkezdtek szlenggé válni. Az “önismeretezés” az új “spiri”, számtalan coach kínálja szolgáltatásait és újabb virágzását éli a new age.

Ma önmagunkba fektetni, magunkkal foglalkozni lassan már nem kiváltság, “bolondéria”, “úri huncutság” hanem kötelesség és egyre szélesebb körben elfogadott, hogy: saját, jól felfogott érdekünk. Ugyanakkor a felszaporodott lehetőségek miatt, a globális falu-jelenség hatására, ahol egyetlen kattintásnyira vagyunk a legújabb trendektől, a biztonság, főképp a megszerezhető információk hitelességét illető... nos, ez már nehezítő körülmény az utazásunk során. Mert pontosan hol, hogyan és miként is lehetnénk biztonságban? Hogyan győződhetünk meg arról, hogy egy információ hiteles és biztonságos?

Szerencsés esetben “első” életünkben összegyűjtünk annyi ismeretet, amennyivel a másodikban, a ráébredés utániban nagyobb biztonsággal igazodunk el az információk végtelenjében és amelyben iránytűnk a transzparencia és a buborékunkon kívüli ismeretgyűjtő kiruccanások.

Annak, aki gyerekként nem élhette, tanulhatta meg, mit jelent érzelmileg, pszichésen, fizikálisan biztonságban lenni, ma cseppet sincs könnyű dolga. Sokkal több lehetőség, sokkal több választás, sokkal több meghozandó döntés vár rá, áll előtte.

Azonban a számunkra egészségeset és hosszútávú jóllétet biztosítót választani, az ebbe az irányba történő döntéseket meghozni akkor válunk képessé, amikor eljutunk odáig, hogy rendelkezésünkre áll egy térkép, egy útikönyv, egy használati utasítás. 

Neurodivergensként - főleg diagnosztizálatlanul élőként - sokszor érezhetjük, hogy egy olyan játékot játszunk, amihez csak mi nem kaptunk útmutatót. A diagnosztikai folyamat ebben segít. Az útmutató megszerzésében. Abban, hogy egy kis buborékban modellezzük a biztonságos közeget, amelyet az útmutató birtokában és a diagnosztikai folyamatot követő munka elvégzésével a klienseink - reményeink szerint - önmaguk is képesek lesznek megteremteni a “második életükben”, ami a folyamattal veszi kezdetét.

*

Amennyiben szívesen olvasnál tőlünk, rólunk többet, szeretettel ajánljuk figyelmedbe Instagram oldalunkat, ahol eddigi megjelenéseinket, friss eseményeinket és egyéb érdekes és hasznos dolgokat is összegyűjtöttünk!

(Az oldal folyamatosan bővül.)

Elindulni azon az úton, amit egy diagnosztikai folyamat jelent...kicsit hasonlít talán ahhoz, mint amikor Dorothy házát felkapja a forgószél és Kansas elszáll alóla. Azonban a helyre, ahová kerül, nem egyedül jut el, hiszen vele van Toto kutya és Csodaországban is hamar barátokra, társakra és egy kvázi tündérkeresztanyára lel. Vagyis, bár az addigi élete véget ér, egyáltalán nem marad sem egyedül, sem biztonságos, megtartó közeg nélkül.

Drámaian hangzik ez az “addigi élete véget ér”- dolog... Sokszor halljuk azt az idézetet is: “A második életed akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egy van” vagy azt: “Ez a hátralévő életed első napja”. Talán mégis, mindenki életében akad legalább egy-két olyan pillanat, amikor ezeknek a párnára varrható, közhelyesnek tűnő idézeteknek igazi mélységet adnak a hétköznapok történései.

Mert, miként a hőstettekre sem lehet mindig felkészülni - ahogy Viktor Pelevin írja -, úgy arra sem, hogy egyszer csak felfedezzük, elkezdődött a második életünk. Mert eddig a lépésig egészen egyszerű, hétköznapi cselekvések juttatnak el. Egyik láb a másik után, egyik nap a másik után. Mert így épül fel minden nagy dolog. Így jutunk el addig is, hogy egyszerre felismerjük: a forgószél elkapott és mi már rég elhagytuk Kansast.

Az utazás során fontos, hogy felidézzünk még olyan, mára már szintén közhellyé csépelt mondatokat, mint: “Az út maga a cél”. Mert mik is a közhelyek? Unásig ismételgetett igazságok. Olyan igazságok, amikhez érdemes megtalálni a saját kapcsolódási, belépési pontunkat.

Szóval, “csak” utazzunk. Próbáljuk kerülni a sürgetést, a türelmetlenséget. Ez újabb gyakorlat lehet, újabb újratanulás: ha azt a türelmet tudjuk adni magunknak, de legalábbis próbáljuk gyakorolni magunk és a diagnosztikai folyamatunk haladása felé, amit felénk ritkán, esetleg soha nem gyakoroltak azok, akiktől a legnagyobb szükségünk lett volna rá.

Ebben is segítenek szakembereink, akik kísérőid lesznek a “sárgaköves úton”. Türelemmel, elfogadással, értő figyelemmel és egy megtartó, támogató közeg megteremtésével ott, ahová belépni készülsz. Egy helyen, ami egyszerre horgonyoz nagyon is a térben és az időben - ki érezné ezt sokszor fájóbban, mint egy későn diagnosztizált neurodivergens -, mégis, egyszerre egy olyan valóságszakaszban, ami időtlen.

Időtlen, mert határidőkhöz nem köthető, bár jól látható keretei vannak. Időtlen, mert soha nincs már “mi lett volna ha” vagy különféle “lehetnékek”, de mindig elérhetünk “a megfelelő pillantig”. Időtlen, mert a magunkkal való mély, tisztánlátásra és tiszta szándékokra, önmagunk építésére épülő életszakasz nem köthető semmilyen hétköznapi módon mérhető időhöz.

Ez egy állapot, ami sosem állapodik meg. Ideális esetben folyamatos jelenné teszi az életünket. Folyamatos jelenlétté adott térben, adott időben, adott helyen. Az itt és mostban.

*

Korábbi, kapcsolódó cikkeink itt ( A diagnózis után), itt (Csak egy életed van, ne add másnak), itt (Egy kilens naplójából) és itt (Hasonlat a diagnosztikus folyamatra) találhatók meg.

A neurodivergens spektrumon létezést sokan sokféleképp írják le. Mi most a kaleidoszkóp képhez horgonyozzuk le ezt a rövid posztot. Ez viszont nem jelenti azt, hogy minden neurodivergens személy megélésére érvényes lenne a kép! Számos találó hasonlatot lelhetünk fel a különböző beszámolókban, online felületeken való megosztásokban. Ezekhez szeretnénk hozzátenni, hátha valaki épp ebben talál rá a számára jól megfogalmazottra.

Tehát, a kaleidoszkóp...

Gyerekként szinte mindenki kíváncsi csodálkozással tekint erre a játékra, amibe belepillantva végtelen miniatűr univerzumok bontakoznak ki egyetlen apró változtatás, kézmozdulat nyomán. Viszont hosszan játszani vagy gyorsan pörgetni egy kaleidoszkópot... nem ritka, hogy émelygéshez vezet. 

Azonban, aki neurodivergens aggyal él, az nem tud kiszállni ebből a folyton változó univerzumból. Főleg, ha azt sem tudja, pontosan mi zajlik körülötte. Ott áll a tükörterem közepén és minden felületben valaki más képe köszön vissza: a zárkózott, magányos farkas, a kissé tétova, kedves arc, a selfie bajnok, aki a digitális felületen keresztül már-már meglepően nyitott, a gamer, aki a játékaiba merül, a szorongó, túlgondoló vagy épp az, aki folyton elveszettnek érzi magát és nem érti, miért.

Megeshet, hogy ezek az alteregók teljes ellentmondásban állnak egymással, ráadásul minden apró változtatással újabb verzióik jönnek létre, míg a magszemélyiséghez való út, kapcsolódás egyre lehetetlenebbnek tűnik.

Néhányaknak egy megfelelően megalapozott diagnózis így akár második születésnappá is válhat. Amikor végre leáll a pörgés és a káosz kitisztul, amikor sikerül elengedni a kaleidoszkópot és realizálni, hogy már nem a közepében vagyunk, mint a foglyai, hanem a mi kezünkben van és csak egy egyszerű játékszer, ami mindig is volt. Többé nem passzív elszenvedői vagyunk a helyzetünknek. 

Egy diagnózis birtokában megélhetjük azt, hogy csak akkor vesszük a kezünkbe a kaleidoszkópot, amikor nekünk örömet okoz. És csak addig nézünk bele, amíg képesek vagyunk őszintén gyönyörködni a képekben.