Egy ADHD-s (Attention Deficit Hyperactivity Disorder) gyermek szüleinek lenni nem könnyű feladat, az anyai, apai szeret és gondoskodás mellett szakemberré is kell válni. Így fogalmazott egy édesanya, akinek mindkét – jelenleg alsó tagozatos – gyermeke figyelemhiányos hiperaktivitási zavarral küzd. Már a kora gyermekkorban jelentkező, egész életen át tartó neuropszichiátriai tünetegyüttes jellemzői a figyelemzavar, az impulzivitás és a hiperaktivitás. Mint mondta, azért meséli el a történetüket, mert sok családot érint ez. A szülők kétségek között gyötrődnek, nem tudják mit rontottak el. Hogyan, miért lett agresszív a gyermekük, akit az iskolai közösség kirekeszt, a fel nem ismert probléma miatt pedagógus pedig az utolsó padba ültet. Pedig van megoldás.
„Máté már az óvodában is problémás volt – kezdte történetét az anyuka. Volt olyan kisgyermek akivel felnőtt felügyelete nélkül nem maradhatott a együtt. Ha valami nem úgy történt, ahogy az szerinte elvárható lett volna, akkor dühös lett. Csapkodott, borogatott, csillapíthatatlan hisztériával reagált. Mivel erős fizikumú, attól rettegtünk, hogy ha csak meglök egy kisebbet, abból komoly baj lehet. Óvodás korától arra tanítottuk, neveltük, hogy ne verekedjen, ne lökdösődjön, fogja vissza magát. Erre sokszor képtelen volt, és utólag már tudjuk, hogy elvárásunkkal visszaszorítottuk a dühét, ami még jobban generálta az impulzivitását.”
Mint mondta, az óvónők, később a pedagógusok naponta panaszkodtak, és a szülőtársak sem nézték jó szemmel
az egyik pillanatról a másikra felszínre törő érthetetlen agressziót. Nem szerették, ha gyermekük ezzel a problémás, állandó kockázatot, veszélyt jelentő társukkal van együtt. Akkor még a szülők sem nem tudták, hogy ADHD-val állnak szemben, amelynek éppen az az egyik tünete, hogy a gyermek nehezen tartja kordában az indulatait, dühkitöréssel reagál a nem várt helyzetekre. A környezetet elriasztja ez a viselkedés, csakhogy az ADHD-val érintett gyermek nem tehet róla, a környezet meglátása szerint ő egy rossz gyerek. A rendellenes reakció ugyanis az agyból indul. Az ADHD-soknál a normálistól eltér az idegsejtek egymás közötti kommunikációja a figyelemért, aktivitásszabályozásért és impulzuskontrollért felelős homloklebenyi területeken.
„Otthon arra törekedtünk, hogy ne alakuljanak ki olyan helyzetek, amelyek konfliktushoz vezetnek. A férjem kereteket, szabályokat állított fel, most már tudjuk, hogy ennél jobbat nem is tehetett volna.”
Kriszti arra kérte az óvodapedagógust, kezdeményezze, vizsgálják meg Máté iskolaérettségét. A nevelési tanácsadóban azt mondták, látszik, hogy a gyerek impulzív, a figyelemmel is problémái vannak, de tanulási nehézségre utaló jel nincs. Így került Máté iskolába. Ott folytatódott a probléma, ha valami nem tetszett neki, felborogatta a padokat, betörte a szertárajtót, dörömbölt a tanárinál. Ha lenyugodott, ő volt a tanító néni kedvence. „Döbbenetes beszélgetés volt, amikor megkérdeztem a gyermekemet, hogy mit érez, amikor jön a düh. Azt mondta, anya, itt a gyomromban kezdődik, innen jön föl, és nem tudom megfogni. Így fogalmazta meg nyolc évesen. Éreztem, hogy segítségre van szüksége, de már ott tartottam, hogy nekem is. Közben a kicsinél is jelentkeztek a tünetek.”
Máté testvére mindig nyüzsgött, mindig mindenhol ott volt, mindenről tudni akart, azonnal volt véleménye, és egyetlen mondatot sem lehetett befejezni anélkül, hogy ő bele ne szólt volna. Ő is dühöngött, bár nem verekedett. Ezek is tipikus tünetek. Ő az a kisgyermek, akit a környezet imád a cserfességéért, de vele élni elképesztő fárasztó, a folyamatos nyüzsgése miatt.
„Ekkor már tényleg azt éreztem, hogy én ehhez kevés vagyok. Mátéval a protokoll szerint vissza kellett mennünk a nevelési tanácsadóba, ahol átlagon felüli intelligencia szintet, és mélyen átlagon aluli kognitív tesztet produkált. Tehetséggondozást ajánlottak, közben felhívták a figyelmem, hogy mennyire impulzív, koncentráció zavarral, és hangtévesztéssel küzd. Az írásán is látszottak a klasszikus problémák. Nem húzta át a „t” betűt, nem rakta ki a pontokat, ékezeteket, három sort nem volt türelme elolvasni. Éreztem, hogy így nem lehet tehetséggondozásra menni.”
Máté egyre nehezebben élte meg a dührohamait, lelkiismeret furdalása volt miatta. A nagymamájának sírva panaszolta, hogy nagyon szeretné megtenni amit anya kér, de nem tudja, nem képes rá. Jelentkeztek a szorongás tünetei, egyre gyakoribbá vált az esti sírás. Az anyuka által kezdeményezett pszichológusi vizsgálaton rosszabb eredményeket produkált, mint a nevelési tanácsadóban. A szakember mondta ki először, hogy ADHD-re gyanakszik, és gyógyszeres kezelést javasol.
„Azonnal eldöntöttük, a mi gyerekünk nem fog gyógyszert szedni. Aztán eljutottunk Budapesten dr. Madarassy-Szűcs Anna doktornőhöz aki egyértelműen megállapította az ADHD-t Máténál. nem könnyítette meg a dolgunkat, hogy vidéken, a fővárostól több, mint 100 kilométerre élünk, de lépnünk kellett.”
Budapesten is gyógyszeres kezelést ajánlottak Máténak. A család nehéz döntés elé került, hiszen a dührohamot kezelő új technikákra, kommunikációs módszerekre készült, de semmiképpen nem egy idegrendszerre ható gyógyszer szedésére.
„Szinte mindenki le akart beszélni róla. A családtagok, ismerősök azzal érveltek, hogy ez a szer függőséget okoz, leszedálja Mátét. Akkora már tudtam és értettem, hogy normális esetben a homloklebeny segít minket abban, hogy világosan gondolkodjunk, ne ösztönösen reagáljunk, de az ADHD-soknál ez hibásan működik, a megváltozott ingerületátvitelt az idegsejtek közötti jel átvivő anyag zavara okozza. A gyógyszer ezeket a kapcsolatokat építi újra. Beszélgettem Mátéval erről, mindezt elmondtam neki a saját szintjén. Én már hajlottam arra, hogy félreteszem az előítéletem, nem kínzom a gyermekem, akinek addigra az órai teljesítménye, a dolgozatokra kapott rossz jegyek is frusztrációt okoztak. Máté tudta, hogy sokkal többre képes, állapota megakadályozta abban, hogy a tudását felszínre hozza. Azt mondta: anya vágjunk bele. Kiváltottuk a gyógyszert. ”
A reakció szinte azonnali volt, minimalizálódtak a dühöngések, az órákon aktív lett, türelmesen és szépen ír, már nem hagyja el a „t” betűről a vonalat, az „e” betűről az ékezetet. Karácsony óta a harmadik regényt olvassa ki. Megszűntek a szorongások és a koncentrációs nehézségek. Már vannak barátai, akik elfogadják a meghívását, és őt is hívják magukhoz.
„A kisebbik fiamnál is megállapították az ADHD-t, sőt az is kiderült, hogy az édesapjuk is ezzel az zavarral él. Neki felnőtt férfiként sok vívódás árán sikerült rávenni magát, hogy szakember segítségét kérje, ez ahogy ő most már megfogalmazza, ez nem lehet büszkeség kérdése. Az ADHD ugyanis genetikai alapú, örökölhető rendellenesség. Ez a tudat egyrészről ad egy feloldozást, megerősít abban, hogy nem mi rontottuk el a nevelést. Másrészről viszont megjelenik az önmarcangolás, hogy mit kapott tőlem, mit adtam át a gyermekemnek.”
Kriszti elmesélte, hogy a gyógyszer nem tesz csodákat, sajátos életvezetésre amellett is szükség van. Nagyon jól működik a jutalmazási rendszer, a kognitív viselkedés terápia és annak elfogadása hogy ezeknek a gyermekeknek fontos, hogy egyszerű szabályok, keretek között éljenek és mindezzel együtt feltétel nélkül szeressék Őket.
Az ADHD-s gyerek nagyon nehezen strukturálják az időt, nem tudják jól egymásra építeni a tevékenységsorokat sem.
„Nem kell bonyolult dolgokra gondolni, olyan egyszerű feladat, mint a felöltözés sorrendje is nehézséget jelenthet. Ez nálunk egyszerűen nem ment, ott kellett ülnöm, és minden egyes ruhadarabot egyesével odaadnom. Úgy döntöttem, én ezzel nem küzdök, most olyan sorrendbe teszem egymásra a ruhákat, amilyen sorrendben fel kell venni azokat. Ez egy idő után bevésődik, és akkor már nem lesz szükség a segítségemre, de most még nem küldhetném el a gyerekem mondjuk sítáborba.”
Krisztinek sokat segített, hogy beszél a problémájáról, meggyőződése, hogy a családnak az iskolával, a pedagógussal, az edzővel együttműködve kell megteremteni a gyermek számára megfelelő és minőségű mindennapokat azért, hogy a szorongást, a kirekesztettséget a boldog gyermekkor és a problémát kezelni képes felnőttélet váltsa fel.
ADHD-s szülőként a gyerek nevelés nem lehet ösztönös, sokkal inkább szakértőként kell viselkedni. A tünetek jelentkezésétől, a segítség kérésen és elfogadásán át a terápia alkalmazásáig az út nagyon nehéz. Rengeteg kérdés, megingás és aggodalom jellemzi. Az utat mindenkinek a saját ritmusában kell járnia. Mi a gyógyszerrel kiegészített kognitív viselkedés terápiás utat választottuk. Most működik, tulajdonképpen siker történet. Ezzel együtt tele vagyok aggodalommal és minden nap felteszem magamnak a kérdést, hogy biztosan jól döntöttünk-e, aztán meglátom a gyermekem csillogó szemét amikor piros pontot kap, vagy az osztály legjobb matek dolgozatát írja… ilyenkor nincs dilemma, jó úton vagyunk. Az, hogy mi lesz, hogy lesz két-három év múlva nem tudom, de azt tudom, érzem, hogy édesanyaként mindent meg kell tennünk azért, hogy gyermekem boldog és felszabadult legyen!
Tudjuk a férjemmel, hogy ez egy kihívásokkal teli út kezdete, ahol összefogással, elfogadással és sok szeretettel kell együtt járnunk!
emocionális és szociális fejlődésében. A szenzoros feldolgozási zavar altípusai a szenzoros túlérzékenység, a csökkent szenzoros érzékenység, de megjelenhet a szenzoros élménykeresésben is.
össztársadalmi szinten komoly változáson ment keresztül. Ez a változás sajnos sok esetben negatív irányba tereli a gyermekek idegrendszeri és mozgás fejlődését. A családok életviteléből kikerült természetes cselekvések negatívan is hatnak a gyermekeinkre. Mintegy 100 évvel ezelőtt a szüleink, szülei gyermek korban néptácoltak, énekeltek esténként, a nagyszülők történeteit hallgatták, magot szórtak a baromfiudvarban, borsót fejtettek, tésztát gyúrtak és még sorolhatnám azokat a mozgás és egyéb hatásokat, amik előnyösen és évszázadokon keresztül alakították a gyermeki idegrendszert.
Fejleszti és pontosítja